Fedák Sári: aki hitt a "flitteres, nagyherceges operettvilágban"

Fedák Sári (Beregszász, 1879. október 26. - Budapest, 1955. május 25.) színésznő, a mostani szóhasználattal élve sztár volt. Ünnepelte a közönség, ő mégis azt érezte: "Senki nem lehet próféta a saját hazájában."

1897-ben született Beregszászban, és mindig is a színpadra vágyott. Egy vidéki kisváros orvosának leányaként, a családot valahogy mégiscsak meggyőzve, 18 évesen érkezett Budapestre, ahol elvégezte Rákosi Szidi színésziskoláját. Pályafutását 1900-ban kezdte a Magyar Színházban. Játszott többek között a Népszínházban, a Vígszínházban, a Király Színházban, külföldön Bécsben, Berlinben, Párizsban, Londonban, s az Egyesült Államokban is fellépett.

A 20. század első felének legnépszerűbb operettprimadonnája volt, játékát újszerű felfogás, kivételes tánctudás, temperamentum jellemezte. Ugyanakkor úgy lett ő a legnagyobb, hogy nem volt szabályos, csinos arca, és nem tudott igazán jól énekelni sem. Soha nem kiváló képességeit emlegetik, hanem a kisugárzását, a belőle áradó életerőt. Ady Endre verset írt róla, Németh Lászlónak pedig ez volt a véleménye a hatvanéves Fedák Sáriról: "Íme a Magyar Operett. Egy asszony, aki nagy egyéniség, s amellett elég ripacsirta, hogy jól tudta érezni magát, sőt hitt is ebben a flitteres, nagyherceges operettvilágban."

Önmagának szigorúbb bírája volt, mint a hivatalos színikritikusok. Idegentől ugyanis nem tudta elfogadni a negatív megjegyzést. (A dicséreteket viszont összegyűjtötte és elrakta.) Humorát mindenki élvezte. Nagyon jó előadó volt, szeretett viccelődni, anekdotázni, és jól is állt neki, ahogyan ezt előadta. Tudta magáról, hogy a neve fogalom, és mindenkit meg akart hódítani. Kevésnek tartotta, hogy a prózai színpadon ő a legjobb. Neki a primadonnaság kellett. Olykor-olykor kiharcolta ugyan, hogy ő kapja meg valamelyik zenés darab főszerepét, de aztán elégedetlen volt önmagával. Akkor is, ha a közönség ünnepelte.

Kínosan ügyelt arra, hogy a középpontban legyen, egy pillanatig se takarja senki a színpadon. Állandó beszédtémát (és persze újságcikk-témát) szolgáltattak szerelmi ügyei, öltözködése, vagy az, hogy övé volt az egyik első automobil Budapesten, amelyet saját maga vezetett a járókelők őszinte rémületére.

1904-ben Tótszerdahelyen 350 holdas birtokot vásárolt, egy-egy színházi évad után szívesen pihent a földekhez tartozó kastélyban; gazdálkodással is próbálkozott, innen ered "agrárius primadonna" elnevezése.

Az utókorra maradt feljegyzések azt bizonyítják, hogy boldogtalanul élte az életét. Két véglet között ingadozott. Egyszerre volt odaadó, melegszívű és kegyetlenül szigorú, rideg. Csak a színpadon érezte magát biztonságban. Ha egyedül volt, sokat sírt, és tele volt a szíve önsajnálattal. Társaságban azonban igyekezett keménynek mutatkozni. Örök nyüzsgésben, izzásban volt, forrt körülötte a levegő. Valahogy mindig "hazavágyott", de sehol nem érezte magát igazán otthon. Volt lakása, de az nem volt azonos azzal a nyugalmas, békés otthonnal, amire vágyott. A lelke ugyanis nem nyugodott meg soha.

1944-ben a bécsi Donausender rádió munkatársa volt, ezért a háború után, 1946-ban a népbíróság egy év börtönre ítélte. Ezután Nyíregyházán élt teljes visszavonultságban, s többé nem lépett színpadra.

A kitelepített színésznő temetésén, a budapesti Farkasréti temetőben 1955-ben nagy tömeg gyűlt össze. Az ötvenes évek közepén is sokan siratták azt a magányos öregasszonyt, aki a huszadik század elején a legendás magyar operett első számú primadonnája volt.

A művésznő által szüleinek vásárolt beregszászi ház ma is látható a Munkácsi utca 83. szám alatt, homlokzatán a város neves szülöttjére büszke helyiek állította emléktáblával. (est.hu/sulinet.hu/Kárpátalja)