Háy János: A Pityu bácsi fia

Ősbemutató a beregszászi színházban

2005. november 4., 09:00 , 251. szám

Különleges esemény helyszíne volt múlt pénteken a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, amennyiben ősbemutatót rendeztek a színházépület kamaratermében. Háy János A Pityu bácsi fia című darabját a budapesti Bárka Színházból érkezett vendégrendező, Bérczes László vitte színre a beregszászi társulat művészeivel.

A darab cselekménye 1972-ben játszódik, ám az időpontnak gyakorlatilag nincs jelentősége; a helyzet, az ábrázolt konfliktusok időtlenek. A falu és a város, a hagyomány és a haladás, a szülőföldnek tekintett vidék és a messziről csillogónak tűnő, vonzó nagyváros - ezek az ellentétpárok szinte egyidősek az emberiséggel, s a közöttük őrlődő ember, a vidékről a nagyvárosba szakadt, ám ott valójában otthonra találni képtelen főhős, azaz Pityu bácsi ugyancsak klasszikus, mindennapi figurája hétköznapjainknak. A néző talán éppen ezért mozog otthonosan a történetben, könnyen beazonosítja és elfogadja a színészek által megtestesített típusokat, azaz azonosulni tud mindazzal, ami és ahogyan a majd két órás előadás ideje alatt a színpadon történik.

Maga az előadás jól felépített jelenetek láncolata, amelyek a szöveg helyenkénti enyhe didaktikussága ellenére is könnyen emészthetően, szervesen kapcsolódva vezetik el a nézőt a végkifejletig. A rendező - ígéretéhez híven - a nézőre bízza a tanulságok levonását, még ha a főhős tragédiába torkolló hányattatásai igen jelentős mértékben be is határolják, merre kell keresgélnünk az "eszmei mondanivalót". (Bérczes Lászlóval készült interjúnkat lásd lapunk előző, október 28-i számában.)

Bérczes László nem a látvánnyal kívánja sokkolni a közönséget, a vidéki ház natúr pince- vagy gazdasági helyisége, illetve a lakótelepi lakás a maga irreális szűkösségével (mindezek Sárkány Sándor szolnoki díszlettervező munkáját dicsérik), valójában csak rásegítő környezetül szolgálnak a színészi játékhoz, amelynek a rendezői elgondolás szerint láthatóan a legfontosabb szerep jut. Ezt a törekvést csak még inkább hangsúlyozza a hang- és fényeffektusok viszonylagos, adott esetben igen helyénvaló szegényessége is.

Mindehhez Bérczes Lászlónak kiváló "emberanyag" állt rendelkezésére a beregszászi színház művészeinek személyében. Trill Zsolt a tőle megszokott érzékenységgel és szakmai tudással formálja meg a Budapestre szakadt, a kényszerek hatása alatt lassan felőrlődő Pityu bácsit. Az általa megformált figura szinte tökéletes ellenpólusát, a szülőföldjén maradt, életével tulajdonképpen elégedett, ám tudat alatt kicsit mégis elvágyódó "vidéki rokont" Tóth László (Jani) alakítja igen nagy beleéléssel. Végül, de nem utolsósorban Szűcs Nelli (Mari) művésznő egyenesen lubickol a falusi asszonyka szerepében, aki tíz körömmel kapaszkodik a való élet, a családja jelentette realitásba, miközben - vagy talán éppen ezért - mindenkinél jobban átlátja a városba szakadt rokon problémáit, s mélységes részvétet érez iránta.

Külön kell szólnunk az előadás három "fiatalkorú" szereplőjéről, Fehér Lászlóról, Homoki Bálintról és Bíró Gyuláról, akik a beregszászi színház Vidnyánszky Éva vezette ifjúsági stúdiójának növendékei. Figyelemre méltó nem mindennapi "szakmai tudásuk", rutinjuk és talpraesettségük, amellyel tizenéves koruk ellenére szerepüket alakítják. Mindez pedig bizakodásra adhat okot, hogy lesz színészutánpótlása a beregszászi társulatnak.

solt