"Ha mulatni akarsz - menj a magyarokhoz"

Orosz újságírók Európát keresték Kárpátalján

Európát kereste Kárpátalján néhány moszkvai újságíró, akiknek sajátos élménybeszámolóját az egyik megyei internetes hírportálunk idézte. Nézzünk bele az elénk tárt (görbe?)tükörbe.

Az önjelölt "Európa-kutatók" egy-egy röpke megálló erejéig végiglátogatták megyénk mindazon látványosságait, amelyekről odahaza számos lelkendező leírást hallottak.

Ungvárra - mint írják: Ukrajna legkisebb megyeszékhelyére - egy szép vasárnapon érkeztek. A városnak szentelt három bekezdésből kettőt a vasúti pályaudvar épületének szentelnek. Az ország legszebb állomásaként áradoznak róla, amiben lehet némi igazuk. A továbbiakban röviden megdicsérik az Ung tisztaságát, kellő figyelmet áldozva a gyalogjáróhídról megfigyelhető halaknak. A központi piacot zárva találva utánanéztek, mivel ütik el a helybéliek az időt. Mint írják, a jelek szerint az itteni nénikék a templomi mise után előszeretettel ülnek be egy-egy kávéházba némi traccspartira, s ez olyan "európaias".

Rahón a Kárpátok igazi légkörét keresték. A hegyekben nem csalódtak, ám a helyiek által olyannyira magasztalt Tiszáról csak a folyó partjain felhalmozott hulladékhegyeket jegyezték meg. Értehetetlen - írják -, hogy a helyiek miképpen képzelik el az ökoturizmus felvirágoztatását...

Beregszászba szintén vasárnapi napon érkeztek. Abból a német mondásból indultak ki, hogy "Ha mulatni akarsz, menj a magyarokhoz". Márpedig információik szerint Beregszász egy szelet Magyarország. Csakhogy a szabadidő eltöltéséhez semmilyen használható dolgot nem találtak a városban. Az egykor patinás - és valóban Európára emlékeztető - épületek lepusztult állaga, a település központját átszelő folyócskából áramló csatornabűz és az utcákon álló szemét azonban azt az érzést keltette bennük, hogy "meglehet, ez mégsem Magyarország, de legalább a mienk". Hiányolták a forgatagot, a szabadidős szórakoztató programokat (a kávézók kongtak az ürességtől). A környékre tervezett kiruccanástól pedig a város autóbusz-pályaudvarán uralkodó állapotok riasztották vissza őket. Hétfő reggelre azonban egy egészen más városképre ébredtek: színes, barátságos, derűs járókelők, akik a 7 órakor nyitó kávézókban kortyolják a pusztítóan erős feketét (sokan ott is reggeliznek), élénk forgatag, idegen, ámde mégis dallamos szavak.

.. Talán mégis Európába kerültek?

Munkácsra menet azon tanakodtak, milyen képet is képzeltek el magukban Európáról? Takaros, színes házakat; tiszta, hangulatos parkokat; vendégszerető, intelligens házigazdákat... Mint a festményeken?

A Latorca-parti városba érve egy percre elakadt a lélegzetük: mintha egy ilyen festmény elevenedett volna meg. A központ szinte mesébe illő. Nincs tülekedés, türelmetlenség; a házak szemetgyönyörködtetőek, a Városháza pedig egyenesen mesebeli kastélyra emlékeztet. S látnivaló is akad bőven: a kolostor, a Rákóczi-kastély, a vár, a Latorca takaros partja. De az sem mellékes, hogy a városi buszra felszálló újságíróhölgy előtt szinte megnyílt a tömeg, s fess fiatalemberek versengtek, ki adja át neki a helyét.

Némileg ugyan meglepődtek az ukrán nyelv helyi alkalmazásának sajátosságain. Nem értették, milyen sör a "csopovane", mit jelent az étlapon szereplő "kandimenti", s miért mondják a helyiek az "igen" helyett, hogy "na".

Összességében végül is kellemes benyomásokkal távoztak. Az italok - a helyi konyaktól a borokig - finomak (csak senki se vásároljon a helyi piacon házibort!), az éttermekben kínált fogások annál finomabbak, minél több magyar él a környéken, a hegyvidékek levegőjét pedig akár a svájciak is megirigyelhetnék. Némi politikai színezetet csempészve a beszámolójukba megállapítják, hogy Nesztor Sufrics ezek szerint csupán valamilyen kárpátaljai anomália lehet.

Nos, tényleg ilyenek vagyunk?

Palkó István