A kolbász bűvöletében

Életképek a múltból

2007. november 23., 09:00 , 358. szám

"Akkor kaphatsz csont nélküli húst, ha kimondod a mongol űrhajós nevét" - humorizált egy bolti eladó még a "régi szép" nyolcvanas években, amikor egymás után teljesítettük(túl...) az ötéves terveket, Brezsnyev Erich Honeckkerrel csókolózott a tévéképernyőn és magabiztosan meneteltünk a szocializmus győzelme felé.

Az élelmiszer-ellátással azonban, különösen, ami a húskészítményeket illeti, sehogyan sem sikerült zöldágra vergődnie a szocializmusnak. Volt, aki hajnalban kelt, hogy sorban álljon a bolt előtt. Az első 10-12 sorban álló azután általában még szép húst vásárolhatott, a többiek azonban legfeljebb a csontok közül válogathattak. Így volt ezzel minden átlagos szovjet állampolgár, akinek nem járt különleges ellátás, s megfelelő kapcsolatokkal sem rendelkezett, azaz nem juthatott hozzá semmihez "po blátu", ahogyan akkoriban mondták.

De még ha valaki ki is tudta mondani a mongol űrhajós nevét (Gurragcsa Zsugderdemidijn), akkor sem igen kaphatott egyszerre két kilogrammnál több húst, ha pedig májat is sikerült vennie, az valóságos ünnepnek számított. Még komolyabb ismeretségre vagy szerencsére volt szükség ahhoz, hogy az ember valami ínyencséget, esetleg jobb minőségű ruhaneműt vásárolhasson. Háztartási gépet, esetleg bútort venni pedig egyenesen hőstettnek számított.

A szovjet gazdaság, amely minden erejével azon volt, hogy az igazi kommunizmusba repítse a már enyhén áporodott levegőjű szocialista társadalmat, képtelen volt eredményesen teljesíteni két fronton. A világ legjobb rakétái és tankjai olyan sokba kerültek az országnak, hogy a kolbász, a deficit és a "blát" szavak majdhogynem szinonimákká váltak.

Sztálin idején, a háború után a hiányt kezdetben élelmiszerjegyekkel orvosolták, majd sikerült biztosítani az alapellátást a legfontosabb élelmiszerekből.

Minden évben március 1-jén megjelent a miniszteri kabinet rendelete, amellyel 3-5 százalékos élelmiszerár-csökkenést jelentettek be. Az intézkedés jól hangzik, de azért tegyük hozzá, hogy egyrészt eleve korlátozták a rendelet hatálya alá tartozó árucikkek körét, másrészt a viszonylag szerény élelmiszertermelés miatt ez a beavatkozás nem jelentett elviselhetetlen terhet az ország gazdaságának.

Hruscsov idejében azután az ellátási rendszer fokozatosan tönkrement, idővel az alapvető élelmiszerekből is hiány támadt. A nép ezekben az években ismerte meg igazán a deficit fogalmát. A termelés-visszaesés oka részben a pártvezetésen belüli konfliktusokban keresendő, hiszen Hruscsov és környezete megtámadta a Sztálinhoz hű elvtársakat, de megvolt a maga hatása a kubai válságnak és a hidegháborúnak is.

Ráadásul a pártfőtitkár idővel kétségbeesett lépéseket erőszakolt ki a mezőgazdaság fellendítése érdekében. Sokan emlékezhetnek még például a kukoricakampányra, amikor hatalmas, jobbára arra alkalmatlan területeken vetettek kukoricát annak reményében, hogy sikerül megoldani a kenyérhiányt. A megtermelt kukoricából keményítőt és lisztet készítettek, a lisztből pedig kenyeret sütöttek, így hamarosan a búzakenyér valódi ínyencségnek számított.

Idővel már csupán a moszkvai boltokban lehetett fehér kenyeret kapni. Később azután a lakosság egy rétege rászokott arra, hogy kenyérért, sűrített tejért, kolbászért és gyermekharisnyáért Moszkvába utazzék. Nem csoda, hogy amikor 1964-ben Hruscsovot leváltották, a nép különösebben nem bánta a vezetőcserét.

A Hruscsov helyébe lépő Leonyid Brezsnyev tervezhetőbbé tette az emberek életét, a Hruscsovtól örökségbe kapott deficit azonban továbbra is megmaradt. Közgazdászok szerint a hiány oka a központi ármeghatározás gyakorlatában és a gazdaság irányításának utasításos-adminisztratív módszerében keresendő. Ha a drága Leonyid Iljics felemelte volna az élelmiszerek árát, a boltok polcai megteltek volna áruval, igaz, hogy akkor szegényesebben éltünk volna - mondják a hozzáértők.

Mások arra is emlékeztetnek, hogy Brezsnyev idejében kezdődött el a totális lopás és rablás. Ekkor jelent meg a "blát" fogalma is. Informálisan a pártnomenklatúrához tartozók, valamint a kereskedelemben és közétkeztetésben dolgozók számítottak a szovjet társadalom privilegizált tagjainak. Kapcsolatokat kiépíteni az ezekhez a csoportokhoz tartozókkal majdhogynem legfontosabb céljává vált a hétköznapi embereknek, hiszen a "blát", azaz az ismeretség révén lehetett hozzájutni a hiánycikkekhez.

A legszükségesebb árucikkekkel való spekuláció fantasztikus méreteket öltött, s több millió embert érintett. Pusztán pénzért szinte semmit sem lehetett megvásárolni. Meg kellett találni a bolti elárusítóhoz vagy üzletvezetőhöz az utat, hogy meg lehessen őket vesztegetni.

Amikor a 80-as évek elején Brezsnyevet Jurij Andropov, az egykori KGB-s váltotta fel a hatalom csúcsán, a maga módszereivel hadat üzent a deficitnek és a spekulációnak. Az általa szervezett különleges csoportok nemcsak a munkakerülőkre vadásztak, hanem azokra is, akik árut adtak el és vásároltak fel nagy tételekben nyerészkedés céljából. Azonban még mielőtt megmutatkozhattak volna intézkedéseinek eredményei, a pártvezető meghalt. A helyére lépő Konsztantyin Csernyenko már megválasztásakor beteg volt, így néhány hónapos regnálása alatt ő sem tehetett érdemben semmit.

Azután következett Mihail Gorbacsov. Amikor a reformkommunista szokatlan hangvételű beszédeiben arról beszélt, hogy a dolgok nem mehetnek így tovább, az emberek már-már kezdték hinni, hogy most majd valóban történik valami az áruellátás terén is. A helyzet azonban nem változott gyökeresen az idő múlásával, az alkoholfogyasztás ellen meghirdetett hadjárata pedig egyenesen ingerültséget váltott ki az ország népéből.

Közben a szocializmus lazuló szorításában fokozatosan megjelentek a magángazdaság hajtásai, előbb csak a piacokon, azután az üzletekben is, és kiderült, hogy a kapitalizmus távolról sem olyan rothadt, de legalábbis sokkal életképesebb, mint a folyton fejlődő szocializmus volt. Amint azután elhalt a szocializmus, vele halt a hiány és a spekuláció e sajátos fajtája is. (Kárpátalja/Korreszpondent)

"Hogy száradna le a keze..."

Az egyik Kárpátalján működött "kombingyár" telephelyén történt a tanulságos eset (egyébként négy ilyen gyárkomplexum működött vidékünkön: az ungvári járási Szürtében és Minajban, a beregszászi járási Kisbégányban és a munkácsi járási Rákoson). A raktárban dolgozó asszonyok munka közben összekészleteztek egy kis dugi-anyagot, hisz otthon mindenkinek volt egy-két malackája, tehénkéje, aminek bizony jól jött a tápláló élelem. Közösen végezték el a "bekészletezést", mindenki megtöltötte a magával hozott táskát, zsákot, azután elrejtették a betonhodály eldugott sarkaiba, előre elkészített rejtekhelyekre, hogy ha netalán valamilyen vezető személy járna arra, ne legyen szem előtt. Jól bevált módszer volt ez. Egyik nap azonban estefelé, amikor vége volt a műszaknak, a jól álcázott "dugihelyekről" eltűnt a "mellékes". Természetesen nem tudták, ki volt ezért a felelős, de látatlanban rendesen kiosztották, kapott az ismeretlen tolvaj hideget-meleget. Az asszonyok válogatott "jókívánságokat" hangoztatva elhagyták a raktárt, s hazamentek. Az egyik "kívánság" azonban még sokáig zengett az úton: "Hogy száradna le annak a keze, aki ezt csinálta velünk, szegény asszonyokkal!"

Másnap természetesen minden folytatódott tovább: az asszonyok ebédidőig újra "előkészítették" a saját részre hazaviendő kis zsákocskákat, de este megint nem lelték meg a rejtekhelyeken az odakészített korpát. Tűvé tették az egész épületet, de nem akadtak a nyomára. Zengett az átkoktól és a szidalmaktól a betonhodály, de nem volt mit tenni, menni kellett haza. Ekkor találkoztak egy szerelővel, akitől megkérdezték, hogy nem látott-e valami gyanúsat. A szerelő, aki több napja egyre fokozódó aggodalommal hallgatta az átkozódást, mondott néhány vigasztaló szót az asszonyseregnek, majd elkísérte őket egészen a kapuig.

Amikor a "meglopott" asszonyok már jó messze értek, a szerelő lassan megfordult, s elindult a raktár felé. Közben a kezét maga elé tartva aggódva mondogatta: "Nem szárad, szerencsére még nem szárad..."

-Snitt-