Kalandjaim egy hadihajón

Kudron Zoltán, a Kárpátaljai Magyar Tengerészek Egyesületének alelnöke

A nagyszőlősi Kudron Zoltánt, a Kárpátaljai Magyar Tengerészek Egyesületének alelnökét, aki a 80-as évek elején a szovjet Északi Flotta egyik hadihajóján töltötte le a hároméves katonai szolgálatát, arra kértük, hogy mesélje el, milyen volt egy akkori hadihajó matrózának lenni.

– Nagyszőlősön születtem, itt jártam a magyar iskolába. 1979-ben érettségiztem, és 80-ban besoroztak katonának, pontosabban tengerésznek. Kiképzésre a Szentpétervár melletti Kotlin szigetre, Kronstadt városába vittek, amely egy zárt katonai sziget. A hadiflotta 25 kiképző bázisa működött ott, tengeralattjárókra és hadihajókra képeztek specialistákat. Én egy akkor szigorúan titkos rakétafegyver kezelését sajátítottam el: a víz-levegő rakéta a repülőgépek megsemmisítésére volt alkalmas, speciális hő- és fémkövető rendszerrel volt felszerelve. A kiképzés fél évig tartott, eleinte magyarként nehéz volt az orosz nyelv miatt, de a végül olyan jól ment, hogy felajánlották, maradjak ott kiképzőnek. Ekkor úgy döntöttem, hogy ha tengerész vagyok, akkor lássak tengert is. A Fekete-tengerre szerettem volna menni, de mivel nem maradtam, büntetésből elküldtek az Északi Flottához.

Murmanszkba vittek, ami a Barents-tenger egyik öble mellett épült nemzetközi kereskedelmi kikötő, onnan a szomszédos Szeveromorszkba mentünk, ami a hadiflotta zárt városa volt, végül Pecsengától nyugatra, a norvég határ közvetlen közelében lévő titkos Linakhamari nevű flottatámaszponton kötöttem ki. Először egy régi Tumán nevű hajón szolgáltam, azon nem volt olyan fegyverzet, amely használatára kiképeztek, így szerencsémre gyorsan átkerültem a kategóriájában akkor legújabb és legkorszerűbb Urágán nevű hajóra. Ezen a hajótípuson 220 ember szolgált, fő feladata a tengeralattjárók elleni harc volt. A negyedévente ismétlődő hadgyakorlatokon úgynevezett légi céltáblákra, pilóta nélküli, motoros légi járművekre lőttünk.

Akkor a saját kategóriájában a mi Urágán nevű hajónk volt a legkorszerűbb, ennek köszönhetően juthattam el két akkor úgynevezett baráti országba, Kubába és Angolába. 1981 őszén nyolc rakétás naszádot adott a Szovjetunió Kubának, ezeket többek között a mi hajónk kísérte. Utunk során a fedélzetről láthattuk a Bahama-szigeteket meg Kubát, de mi matrózok Kubában sem szállhattunk partra, csak a tisztek egy csoportja meg a kapitány ment ki a szárazföldre egy kisebb hajóval. 1983 tavaszán ugyancsak szovjet gyártmányú rakétás naszádokat kísértünk az afrikai Angolába. Ekkor abba a kivételes helyzetbe kerültem, hogy a bocmannal (élelmiszer beszerzésért felelős tiszt) partra is szállhattam.

A flottánál a Szovjetunió talán minden népének fiai szolgáltak. A leggyakrabban üzbégek, de legalábbis közép-ázsiaiak voltak a hajószakácsok; sok kaukázusi és balti fiú is volt a mi hajónkon, nekem örmények voltak a legjobb barátaim. Viszont a tisztek ukránok és oroszok voltak kizárólag, én soha nem találkoztam pl. kaukázusi vagy közép-ázsiai tiszttel. A magyar is ritka madár volt arrafelé. Kárpátaljáról senki sem hallott addig. Viszont 1980-ban volt a moszkvai olimpia, ahol Magyar Zoltán lólengésben aranyérmet nyert, ezt a legtöbben tudták. Engem is Zoltánnak hívnak, és az, hogy magyar és Zoltán a legénységnél és a tiszteknél is asszociálódott: Magyar Zoltánnak szólítottak. Egyszer fertőző betegséget kaptak a hajónk üzbég szakácsai, ekkor több mint egy fél évig hajószakács is voltam, igyekeztem becsempészni magyaros ízeket is az ételekbe, amivel nagy sikert arattam.

A hajókon van egy olyan szakzsargon, amit minden újoncnak meg kell tanulni. Az orosz hajósnyelv még I. Péter idejére vezethető vissza, a legtöbb kifejezést a németből vették át, a sebességet csomókban, a távolságot kötélhosszban mérték stb. A hajó részeinek is német neve volt, illetve a különféle feladatokat ellátó tiszteket is hagyományosan sturmannak, bocmannak nevezték.

– Hogyan bírta három éven át a Jeges-tenger parti hideg klímát?

– Ott összesen négy hónapig tart a tavasz, a nyár és az ősz. A téli átlaghőmérséklet -20 oC, nyáron viszont +30 fok is előfordul, olyankor még napozni is lehet, igaz nyáron is állandóan fúj a tenger felől a hideg szél, emiatt az a 30 fokos meleg ott hűvösebbnek tűnik. Nyáron soha nem nyugszik le a Nap, csak köröz a horizont körül. Télen viszont sarki éjszaka van, ami nem olyan sötét, mint nálunk az éjszaka, inkábba a mi szürkületünkhöz tudnám hasonlítani. Amit nem tudok elfelejteni, az a sarki fény, én úgy emlékszem, hogy hanghatással is jár, csodálatos, zöldes színű. Nem gyakori látvány ez ott sem, csak télen nagy hidegben, általában vihar után jelent meg az égen. Láttam otthonában a jegesmedvét, ahogy jégtáblákon üldögéltek. Láttam bálnákat, ha állt a hajó, halásztunk is... Sokat hajóztunk a Norvégiához tartozó Spitzbergák és a Ferenc József-föld közelében, a Novaja Zemlján egyszer partra is szálltunk, ahol büntetőtáborok, úgynevezett "diszbátok" voltak. A vidék őslakóival is találkoztam, egyszer voltunk a falujukban. Ők akkor még nagyon primitív körülmények között éltek, rénszarvasokat tenyésztettek, prémekkel, állatbőrökkel kereskedtek.

– Soha nem volt tengeribeteg?

– Nagyon kevés olyan emberrel találkoztam, aki ne lett volna. A fedélzeten annyira nem kellemetlen a himbálózás, de zárt posztokon, főleg viharban könnyen felkavarodik az ember gyomra. Egy idő után azonban, mint mindent, a tengert is meg lehet szokni.

Egyszer volt egy érdekes eset. Nyáron a szovjet haditengerészet napján Szeveromorszknál felvonult az egész flotta a tribünön ülő admirálisok és ellentengernagyok előtt. A felvonuló hajók produkálták magukat, aknákat robbantottak stb. Egyszer a ceremónia kellős közepén az öbölben feljött egy kis amerikai tengeralattjáró, kibontotta az amerikai zászlót és integettek a tribünön ülőknek, majd pillanatok alatt elmerültek és eltűntek. Senki nem tudta, hogy hogyan tudtak oda bejönni észrevétlenül.

– Mit kell tudni a Kárpátaljai Magyar Tengerészek Egyesületéről?

– A Magyarországon alapított Magyar Tengerészek Egyesülete kárpátaljai fiókszervezeteként kíván az egyesületünk működni. A Beregszászban élő Kromák András szervezte meg az alakuló ülést, ahol őt elnökké, engem pedig alelnökké választott a hirdetésre összegyűlt 24 egykori magyar nemzetiségű szovjet tengerész. Célunk: Beregszászban emlékművet állítani azoknak a bajtársainknak, akik hullámsírban lelték halálukat, továbbá időnként a régi emlékeket is jó felidézni.

Elégedett vagyok az életemmel, azonban máig sajnálom, hogy a leszerelés után nem maradtam ott néhány évig. Akkor toboroztak kereskedelmi hajókra tengerészeket a leszerelő matrózok közül. A fizetésem 10-20-szor több lett volna, mint itthon, de nem ezért, hanem a kaland miatt, a kaland miatt sajnálom...

Badó Zsolt