Jeszenszky Gézát is megvendégelték...

Halászok Visken

2008. augusztus 8., 10:00 , 395. szám
Lajos Mihály

A Máramarosi-havasokból alárohanó Tisza a huszti járási Visknél már tekintélyes nagyságú folyóként hömpölyög tova a maga 25-30, sőt itt-ott 40 méter széles medrében, melyet helyenként három méter mélyre vájt a gyors sodrású folyam. Hullámai közt még nem is olyan régen jóval több hal ficánkolt, mint most, ám a 90-es években az elektromos árammal "dolgozó" orvhalászok kiirtották az állomány kétharmadát. Újabban viszont már komolyan veszik az ellenőrzést, a halak védelmét, így remélhetőleg az állomány egyszer még eléri a 90-es évek előtti szintet. De miként is emlékszik vissza a régi nagy halfogásokra egy igazi viski halász, id. Hánka Sándor?...

– Régen öt-tíz halász élt a településen, s a 90-es évek elején egy ízben Jeszenszky Gézát, az akkori magyar külügyminisztert is megvendégeltük, amikor Moszkvából hazafelé tartva, útba ejtette Kárpátalját, és felkereste a Vereckei-hágót. Mi pedig hajdani földink, Fodó Sándor kérésére, egy jóízű halpaprikást főztünk neki a hágóra elszállított dunai lazacból. Manapság négy-öt ember tudná gyakorolni az ősi mesterséget, csak hát nem lehet, mert úgy tíz évvel ezelőtt betiltották a hálóval való halászatot, s már csak horgászbottal mehetünk le a Tiszára – magyarázza beszélgetőtársam. – Ami engem illet, 1957-ben sajátítottam el a mesterség fogásait az egyik szomszédomtól, Pál Imrétől, akinek már a felmenői is halásztak a Tiszán, s vele készítettem el az első csónakomat. Általában négyen-öten dolgoztunk egy ilyen úszó alkalmatosságon. Először is kivágtunk egy fűzfát, s annak a törzséből faragtuk ki a csónakot, amihez hosszú nyelű baltákat használtunk, hogy a fenekét is jól ki tudjuk vájni, az orrát pedig úgy faragtuk meg, hogy kismértékben felfelé íveljen. Egyébként három métert tett ki a hossza, 40 centit a magassága, míg a szélességét mindenki maga állapította meg, én például 40-50 centi szélesre faragtam a csónakomat. Az evezőlapátot pedig fenyőfából készítettük.

Hagyományos halászeszköz volt még a botászó, egy hosszú rúd, amelyiknek az egyik végével a vizet csapkodva terelték a halat, a másik végéhez pedig hozzárögzítették a tíz öl – vagyis mintegy 12 méter – hosszú hálót. Ez korábban úgy készült, hogy előbb az asszonyok megfonták a kenderfonalat, majd ezt felhasználva, a tél folyamán a halászok megkötötték a hálót, melynek szélein 10-15 cm-t, a közepén pedig 2-3 cm-t tett ki a kockák oldalhossza. Az aljára ólomsúlyokat öntöttek ki házilag, hogy a kidobás után húzzák le a hálót a víz alá, míg a felső részére fűzfából készített úszókat ("viskiesen": pallókákat) rögzítettek. Emellett pedig – helybeli kötélverőkkel – merevítő zsinórokat is készíttettek a háló felső és alsó peremére, mely utóbbiakat lófarok-szálakkal is megerősítették. Két-három hálót is megkötöttek egy tél leforgása alatt. Később viszont megjelentek a nejlonfonalak, s vagy maguk készítettek belőle hálót, vagy készen vásárolták meg azokat az üzletekben.

– Halászat közben egy halász fentről evezett lefelé, illetve a part irányából a folyó közepe felé, míg az egyik társa a folyásiránnyal szemben, belülről a part felé irányította a csónakot, hogy bekerítsék a halakat, a harmadik halász pedig, az ún. kongós (itt, Visken kongónak nevezzük a kolompot) a botászóra rögzített vaskarikával csapkodta a vízfelszínt, hogy a hálók felé terelje a halakat – emlékezik vissza id. Hánka Sándor. – Egyébként az elsőként említett két halász két-két, egybekapcsolt hálót engedett a vízbe, így jelentős területet tudtunk bekeríteni. Általában 30-40 kiló halat fogtunk ki egy halászat során (a legnagyobb fogásom pedig egy 17,5 kilós dunai lazac volt, amivel felállítottam a viski halászok rekordját). Mivel a hálók kiemelésekor is víz került a csónakba, meg a hullámok is be-becsaptak az alacsony merülésű, a vízből csak 10 centire kiemelkedő ladikba, egy lékónak nevezett merítőkanalat is vittünk magunkkal, s azzal meregettük kifelé a vizet. Amúgy pedig csak esők után mentünk le a Tiszára, amikor fel volt zavarodva a folyó, mert ha átlátszó volt a víz, a halak kikerülték a hálókat...

És hogy milyen halak akadtak a hálókba? Többnyire paducok, de márnák, s ritkábban dunai lazacok is kerültek a zsákmány közé. Emellett menyhal is él itt a Tiszában, ritkábban (s csak ősszel, illetve kora tavasszal) pisztrángok is felbukkannak a habokban, míg a csukák csak a holtágakat szeretik. Úgy tizenöt éve pedig a melegebb vizeket kedvelő süllő is megjelent a Felső-Tiszában, ami id. Hánka Sándor szerint a globális felmelegedés következménye lehet.

Egyébként beszélgetőtársam a halászat mellett vadászattal is foglalkozott, 1980 körül pedig több éven át ő töltötte be a Viski Halász- és Vadásztársaság elnöki tisztét. Társaival együtt bejárta a nagyközség fölé emelkedő csodaszép hegyeket, melyek összefüggő, sűrű erdeiben még otthonra lelnek a szarvasok, sőt egy ízben engedélyt kaptak egy Erdélyből áttévedő s a határ kárpátaljai oldalán egy embert megmarcangoló medve kilövésére is. Ám kiderült, összesen három mackó lépte át a zöldhatárt: egy hím (ez volt a támadó), valamint egy nőstény a boccsal. Id. Hánka Sándor az utóbbiakat fedezte fel a hajtóvadászat során, melyek épp hazafelé készültek a viski "kirándulásból", s beszélgetőtársam át is engedte őket a határon, míg egy vadászcimborája leterítette az embervért ontó hímet. Természetesen, kisebb vadak is szép számban járják a viski erdőket, mint például a vaddisznók, s nem is akármilyenek. Az 1992-ben megrendezett I. Budapesti Fegyver-, Horgász- és Vadászkiállításon az idős vadász aranyérmet