"Davaj, davaj, sagaj!"

Técsőről a pokolba vezetett az út

Hamarosan ismét megemlékezik a kárpátaljai magyarság az 1944 novemberében a sztálini rezsim által a haláltáborokba elhurcolt férfiakról. Az odahaltak emlékét mindmáig ápolják a magyar közösségek. Így van ez a felső-Tisza-vidéki Técsőn is, ahonnan több száz magyar férfit deportáltak. Sajnos ma már egyre kevesebb azok száma, akiknek átvészelve a rettenetes megpróbáltatásokat sikerült hazatérniük.

A 82 éves Lőrincz József nagycsaládból származik, ő volt a legidősebb hét testvére közül. Épphogy elmúlt tizennyolc éves, amikor 1944 novemberében elhurcolták, ami hatalmas csapást jelentett szülei és testvérei számára. 1944 őszének drámájára ma is könnyes szemekkel emlékezik vissza:

– Az oroszok október 22-én szállták meg Técsőt. Magyar és német katonák után kutattak, nem bújtak-e meg az itteni portákon. Gyakori volt a rekvirálás, a gazdáktól az összes termést elkobozták, hiába könyörgött sírva az egész család, mely ily módon betevő falat nélkül maradt. November 19-én a druzsinnyikok házról házra jártak és felszólították a 18 és 50 év közötti férfiakat, hogy háromnapi élelemmel jelentkezzenek közmunkára, aki pedig nem megy önként, azt kényszeríteni fogják. Másnap a többi fiatal barátommal együtt megjelentünk a gyűjtőhelyen. Técsőről ekkor mintegy 200 férfit hurcoltak el. Délután felsorakoztattak minket és gépfegyveres szovjet katonák által nógatva – "davaj, davaj, sagaj!" – gyalog hajtottak egész Husztig, ahova estére érkeztünk meg. Ott egy hideg, nyirkos pincehelyiségben szállásoltak el mindenkit. Másnap kora hajnalban indították el a menetet Munkács irányába, majd a város előtt egy faluban, a rideg iskolahelyiségben fagyoskodtunk reggelig. Harmadnap aztán megérkeztünk Szolyvára, a szögesdróttal körülvett lágerbe, jól átfázva és kiéhezve, hiszen ekkorra az általunk vitt elemózsia már elfogyott. Lepusztult barakkokba, istállókba szállásoltak el télvíz idején, még tető sem volt a fejünk felett. Mintegy két hét alatt különválogatták a fiatalokat és az idősebbeket, és folyamatosan szállították az elhurcoltakat a Szovjetunió belseje felé marhavagonokban. Lehetett jelentkezni a cseh légióba, de a magyar katonafoglyok eltanácsoltak ettől minket: "Emberek, inkább itt haljanak meg, mint a fronton".

Január 20-án rám is sor került – hajnalban felsorakoztattak minket, a menetoszlopot géppuskás katonák vették közre és a Kárpátokon keresztül gyalog elindultunk a lengyelországi Sanok felé. Az út során sokan meghaltak közülünk, a kegyetlen szovjet katonák puskatussal verték halálra azokat, akik kidőltek a sorból. Végül megérkeztünk Sanok közelébe, egy nagy kaszárnyába, ahol több técsői elhurcolt férfival találkoztam. Itt egy hétig voltunk, majd továbbszállítottak minket marhavagonokban. Útközben a helybeliek sokszor dobáltak fel a vonatra élelmet, meleg ruhát. A fegyveres kísérők ütlegelése ellenére kapkodtunk az élelemért és sikerült is elemózsiához jutnunk, a ruhát azonban mindig elorozták előlünk az őrök. Kéthétnyi zötykölődés és rostokolás után megérkeztünk Szamborba. Itt még kegyetlenebbül bántak velünk a katonák, bottal és puskatussal ütlegelték a lágerlakókat. Az ott eltöltött mintegy háromnegyed év alatt minden harmadik sorstársunk elhalálozott a megerőltető munka, a betegségek és a legyengültség következtében. Csodálatos módon sikerült túlélnem a megpróbáltatásokat és még aránylag hamar hazaengedtek. 1945. szeptember 20-án érkeztem meg Técsőre. Amikor beléptem a házba, édesanyám felkiáltott és kis híján elájult a látványtól, hiszen alig voltam 40 kiló, holott egy éve még ennek a duplája volt a súlyom.

Az 1924. december 12-én született Kántor Imre emlékezetébe örökre bevésődött 1944. november 20-a. Mit sem sejtve a megpróbáltatásokról, édesapjával együtt jelentkeztek a közmunkára. A háromnapos munkából végül közel egyévnyi lágerfogság lett.

– Szolyváig három napig tartott az út. Kegyetlen hajcsárok űztek minket és ütlegelték a betegeket és az erejüket vesztőket. Már a lágerig vezető úton is többen meghaltak közülünk. Szolyván közel egy hónapig voltam. A tisztálkodási lehetőség hiánya, az ihatatlan víz és az éhség következtében tífusz- és vérhasjárvány ütött ki a táborban, amelyek naponta százával szedték áldozataikat. Megfagyott tetemek tucatjait vitték ki naponta szekérrel a lágertemetőbe, hogy aztán a szekereket kísérő lágerlakók a tetemeket tömegsírba vessék. A rengeteg elhalálozásban az is közrejátszott, hogy nem volt elég élelmünk, meleg ruhánk és cipőnk, akinek meg volt, azoktól már az első napokban elszedték a katonák. Egy hideg, borongós napon felsorakoztattak minket, és fegyveres kísérettel mentünk ki a vasútállomásra, ahol "széllel bélelt" marhaszállító vagonokba zsúfoltak be, és mint később kiderült, a jelenlegi Oroszország területén található Brjanszkba szállítottak minket. A több hetes utat követően éjszaka érkeztünk meg a brjanszki lágerbe. Négy técsői és sok más kárpátaljai magyar sorstársammal együtt majdhogynem derékig érő hóban kellett megtennünk a több mint egy kilométeres utat a vasútállomástól a lágerig. Egy faépületben szállásoltak el minket, melynek falain átfújt a szél, a tető pedig beázott. Az étel adagja kevés egy embernek, ráadásul folyamatosan zabkásával etettek minket, amihez egy magyar ember gyomra nem volt hozzászokva. Nagyon sok volt a beteg és a legyengült ember, az út során is sokan meghaltak közülünk. A lágerben keményen dolgoztattak minket a hatalmas vörösfenyők kivágásán, kegyetlen volt a bánásmód, az oroszok hajcsárokként viselkedtek és senkit nem kíméltek. A lágertől több kilométernyi távolságban dolgoztunk, esténként a munka befejezését követően nagyon nehezen tettük meg az utat, s bizony egymást kellett támogatnunk, hogy el ne essünk, mert ez esetben azonnal puskatussal vagy bottal ütlegelték az embert.

A lágerekben eltöltött majd egy év alatt mind a tíz lábujjam lefagyott, de még így is örülök, hogy legalább élve megúsztam azt a poklot és 1945. október vége felé hazatérhettem szeretteimhez, ami sorstársaim többségének sajnos nem adatott meg.

Baráth József