Évzáró

2009. január 2., 09:00 , 416. szám

Az ezredfordulón azt gondoltam, hogy az új évezred elején lassabban telnek majd a napok, hónapok, évek, mint a múlt század végén. Persze ez nem így van, mert már megint eltelt egy év a XXI. századból, szinte észrevétlenül. Illene valamiféle mérleget csinálni, beletenni az egyik serpenyőbe azt a jót, amiben részesültünk, a másikba pedig minden rosszat, ami történt velünk. Mármint velünk, Európa közepén élő és magyarul beszélő emberekkel. Tudatosan kerülöm a Kárpát-medence szót, nehogy magamra haragítsam a szlovák fickókat, és megverjenek, mint Malina Hedviget.

Sajnos a mérleg egyik serpenyője túl nagy, mármint az, amelybe a jó dolgokat szeretném beletenni, ugyanis jó dolgok nem nagyon vannak. A másik meg túl kicsi, nem fér el benne a sok probléma és baj, ami érte az összmagyarságot a múlt évben. A kisebbségben élő magyarok helyzete a környező országokban egyre romlik, és a Budapest központú, anyaországnak nevezett Lúzerisztán gazdasági és politikai lejtmenete tovább folytatódik úgy, ahogy azt 1990-ben a globálpatrióták elindították. De maradva itthon, a Kárpátalján élő magyarok sorsa sem jobb, mint a román, szlovák vagy szerb fennhatóság alatt élőké. Talán az év pozitívuma az, hogy megúsztuk az előrehozott ukrajnai választásokat. Viszont a kárpátaljai magyar oktatás helyzete több mint aggasztó. 1990-ben az ukránok tömegesen adták gyermekeiket a magyar iskolákba, mert azt hitték, hogy Közép-Európában Magyarország vezető szerepe megkerülhetetlen, ami csak azt bizonyítja, hogy a pragmatikus ruszinok nem ismerik igazán a magyart, aki a szerencsés helyzeteket is mesterien el tudja rontani. Most aztán a magyarok íratják át gyerekeiket az ukrán iskolákba. Vannak falvak, ahonnan a negyedik községbe utaztatják a gyerekeket, ukrán szóra, és az a bosszantó, hogy a magyar állami támogatással megbízott szervezet csak ugyanannyi beiskoláztatási pénzt fizet nekik, mintha a gyerek a helyi, lassan elnéptelenedő magyar iskolába járna, holott ez az utaztatási hercehurca sokkal többe kerül.

A nagy baj az, hogy míg mi, bedőlve az agitációknak, gyermekeinket áldozzuk azért, hogy az ukrán iskolákban ne legyenek pedagóguselbocsátások, ugyanis a gyereklétszám ott is fogy, addig az ukrán nacionalizmus Kárpátalján egyre erősödik. A sajtó tele van az 1939-es magyar kegyetlenkedésekkel, se szeri, se száma a magyarok által legyilkolt áldozatok, tömegsírok legendájának. Az egyik lapban azt is olvastam, hogy a ruszinok helyzete a török megszállás alatt jobb volt, mint a magyar földesurak igájában. Ráadásul ebben a nem könnyű helyzetben a két kárpátaljai magyar szervezet alig kommunikál egymással. Az UMDSZ, ellentétben a KMKSZ-szel, a békét, az összefogást és a megegyezést hirdeti minden fórumon, ezeket le is írják, és el is mondják úgy és annyiszor, hogy ezt már a KMKSZ vezetése is elhitte, és ha nem is hangoztatjuk úton-útfélen, a megegyezés hívei vagyunk, és a magyar kormány is partnernek mutatkozott egy közeledési folyamat támogatásában. Megtettük a megfelelő lépéseket az irányban, hogy létrehozzunk egy közös alapítványt, ez a konstrukció egyelőre a vízumköltségek visszatérítését intézi majd, később pedig alapja lehet a további együttműködésnek. Az UMDSZ részéről volt egy kikötés, hogy az elnököt ők adják, és az Dupka György legyen. A KMKSZ adja az alelnököt, aminek szerintük úgy sincs különös jelentősége, ugyanis közös lesz az irányítás. Hogy ezen ne múljon a siker, én vállaltam az alelnökséget. Részletekbe menően mindenben megegyeztük, létrehoztuk közös használatra az alapítványi szekeret, vezetőülésén Dupka György és én ültünk, az igaz, hogy az ő kezében volt a gyeplő. Mindezek után jött egy ukáz Budapestről (egy hivatalnoki leirat), hogy a térítés lebonyolítását a KMKSZ emberei nem végezhetik, csak a semleges információs irodák (a semleges információs irodák irányítója Dupka György, az UMDSZ alelnöke). Több levél is ment Budapestre olyan tartalommal, hogy Kárpátalján semleges irodák nincsenek (mintha ezt ott Pesten nem tudták volna), de a hivatal nem engedett. Ezek után a KMKSZ-vezetés döntésének értelmében leugrottam a közösen létrehozott fogat bakjáról, amelyikkel aztán Gyuri barátunk a KMKSZ-t az árok szélén hagyva továbbszáguldott és a mai napig fuvarozza az UMDSZ által irányított semleges információs irodák anyagait. Állítom, hogy ha az UMDSZ korrektül jár el, és nem szegi meg a megállapodást, a budapesti hivatal visszakozott volna, de hát ehhez hiányzott valami, az a valami, ami miatt nincs együttműködés a két szervezet között. Persze ez csak az egyik példa, és azért mondtam el, hogy a kedves olvasó tisztán lásson a kárpátaljai békegalambok ügyében.

Mivel ez egy évértékelő írás, valami biztatót kellene mondanom, de sajnos a karácsonyi örömhíren kívül más nem nagyon van. Így aztán bizakodással teli boldog új évet kívánok minden kedves olvasónak.

Milován Sándor