Emberi sorsok, régi ungváriak

2009. április 3., 10:00 , 429. szám

Nemrégiben hallottam Hajtó Gyula történetét, aki évtizedeken keresztül Ungvár egyetlen virágkertésze volt. Az unokája, Katika mesélt róla nekem... Olyan tisztelettel, olyan meleg szavakkal emlegette, hogy minden szavát lejegyeztem. És most már tudom, hogy nemcsak a magam számára. Tovább kell adnom, hogy mások is ismerjék meg a nevét. Tudjanak erről a melegszívű, dolgos kertészről, aki csupa nagybetűvel volt EMBER. Egyszerű, földet szerető, nagyon rátermett kertészember volt, akinek a keze nyomán pompás virágok születtek és illatoztak attól a perctől kezdve, hogy még az Osztrák-Magyar Monarchia idején a Kis-Ung partján, a Bercsényiek várának lábánál, azaz a Váralja utcán megvásárolta azt a nagyon áhított darabka földet.

Pácinban született, 1869-ben. A kertész szakmát Torontál megyében, a püspöki kertészetben sajátította el. A szerelem irányította a sorsát, így került Ungvárra, ahol 1906-ban nőül is vette a csapi születésű Laczi Erzsébetet. Hat gyermekük született, közülük három csecsemőként elhunyt. Az életben maradtak közül a Katika édesanyja, az 1907-ben született Margit volt a legidősebb, őt követte egy évre rá Ilona és két évvel az első világháború befejezése előtt a legkisebb lány, Rozália.

A virágkertészet a cseh éra alatt virágzott fel igazán, hiszen abban az időben az egyetlen működő kertészete volt Ungvárnak. Hajtó Gyula nagy hozzáértéssel és szívét-lelkét beleadva végezte a munkáját. Akkortájt még nem volt mindennapos jelenség a melegágy, amit ő a saját két kezével hozott létre. Hajnali ötkor kelt minden áldott nap, mert fűteni kellett a maga tervezte fűtőrendszert, hogy a gyönyörű ciklámenek, primulák, csodálatosan nagyfejű, bólogató hortenziák meg ne fagyjanak a jeges téli hajnalokon...

"Az üvegfedelű melegház egyik lécekkel lekerített sarkában, szabályosan, katonás sorrendben meneteltek a hónapos retkek, nyújtózkodtak a zsenge zöldhagymák. Ez csak a miénk volt, a családé - meséli Katika -... Nekünk húsvétra mindig volt primőr zöldség az ünnepi asztalon. Bizony, nagyon nagy szó volt ez a háború utáni ínséges, szűkös időkben... És milyen gyönyörűség volt tavasztól késő őszig kinn a kertben, a szabadban virító virágok ágyásai között sétálgatni a sötétzöld tuják, babérfák árnyékában..."

A harmincas évek közepe táján Hajtó Gyula megnyitotta a virágüzletét Ungvár szívében, a római katolikus templom közelében. Abban az időben már csodájára jártak a különlegesen szép cserepes virágainak, meg a vágott virágokból összeállított művészi csokrainak. Nem csoda: a díszítő elemeket, művirágokat, leveleket egészen Bécsből, Pozsonyból, Budapestről szállították neki selyempapírral bélelt, elegáns papírdobozokban. De nagyon keresettek voltak a Gyula bácsi keze alól kikerült kegyeleti virágkoszorúk is. A kis kertészet jól jövedelmezett, tisztességes megélhetést biztosított a családnak. Áldás volt a kertész munkáján, talán mert nagyhitű, istenfélő ember volt.

Minden vasárnap eljárt a templomba és bármilyen fáradt volt is, az ő számára soha nem jött el úgy az éjszaka, hogy ne imádkozott volna és a Bibliát ne olvasta volna lefekvés előtt.

Ahogy véget ért a cseh éra, Kárpátalját rövid időre újra visszacsatolták az anyaországhoz.

...Vajon hogy élhette meg, hogy érintette őt annak a váratlan magas kitüntetésnek a híre, amit szorgos, becsületes munkájával és tisztességes emberségével érdemelt ki a magyar királyi miniszterelnök előterjesztésére, Vitéz Nagybányai Horthy Miklós, magyarország főméltóságú kormányzója jóváhagyásával...?

Hajtó Gyula 1941. október 1-jén Gödöllőn, legfelsőbb jóváhagyással, a kiválóan hazafias és áldozatos magatartásának elismeréséül megkapta a Nemzetvédelmi Keresztet.

...De akkor már ismét dörögtek az ágyúk, ártatlan emberek ezrei pusztultak el a lövészárkokban, vesztek oda a Don-kanyarban és a félelmetesen sötét éjszakákat a sztálingyertyák fénye tette kísértetiessé...

Aztán megjött az 1945-ös esztendő. A legidősebb Hajtó lány, Margitka akkor már dr. Harajda András főállatorvos felesége volt. A határok még átjárhatók voltak, a férj Nagykállóban volt alkalmazásban, Margitka pedig három kicsi gyermekével Ungváron tartózkodott a szülői házban. Bandika, Katika és a három hónapos pici Judit... Az édesapa útban hazafelé a marhavagonban utazva megfertőződött tífusszal, és rövid időn belül elhunyt.

Így bővült ki a Hajtó család három kiskorú gyermekkel, akik felnőttként mind diplomás emberek lettek az édesanyjuk és a nagyapjuk támogatásával.

A szovjet rendszer nem bánt kesztyűs kézzel Hajtó Gyulával, ahogyan másokkal sem, akiknek becsületes munkával megszerzett javaik voltak. A városi vezetőségnek, a kommunista párt hű harcosainak igen hamar szúrni kezdte szemét a minden nehézség ellenére működő, talpon maradt kertészet, így rászabadították Gyula bácsira a fináncokat. Mivel az öreg rendelkezett iparengedéllyel, irgalmatlanul megsarcolták és hatalmas adót vetettek ki rá. Először a virágboltot kellett feladnia, aztán lépésről lépésre mindentől igyekeztek őt megfosztani. Az öreg kertész nagyon belefáradt az örökös harcba és úgy határozott: nem csinálja tovább! Ez az érzés különösen akkor uralkodott el rajta, amikor mindenáron arra akarták rákényszeríteni, hogy lépjen be az akkor frissiben megalakult városi virágkertészetbe. Egy Scsokin nevű elvtárs volt a mindenható ura a kertészetnek, aki kertészeti ismereteit frontkatonaként szerezte. Jól jött volna neki egy, a szakmában jártas beosztott, aki helyette mindent megcsinál. A dicséreteket majd ő zsebeli be, ha meg rosszul alakulnak a dolgok, akkor lesz, akin elverheti a port. Mivel az öreg sehogyan sem akart kötélnek állni, a már addig rá kirótt adót a duplájára emelték, és mert nem volt miből fizetni, a végrehajtók napi szinten "vendégeskedtek" a házánál. Vittek azok a zongorától kezdve a saraboló kapáig mindent... Gyula bácsi fásultan nézte: mindegy, vigyék... ő örökre befejezte. Csak a lányát, Rózsikát sajnálta, akinek éppen olyan szívügye volt a kertészkedés, akárcsak neki...

Ámde közbeszólt a Gondviselés. Mert mindenki halandó, s ezalól senki, még a legnagyobbak sem kivételek, meghalt Kárpátalja kommunista pártjának első és nagyhatalmú titkára: Turjanica Iván. Hatalmas volt a gyász, ám a nagy emberhez méltó temetéshez hiányoztak a koszorúk. Hiába szaladtak a temetés szervezői a városi kommunális kertészetbe, se virág nem volt, sem ember, aki megkösse a koszorúkat. Egyedüli végső megoldásnak a Hajtó-kertészet maradt. Megállapodást kötöttek az idős kertésszel, hogy visszavonják a rá kimért hatalmas adót, engedélyezik a további magánkertészkedését, csak sürgősen kössenek szép, díszes koszorúkat a Turjanica elvtárs temetésére. Gyula bácsi ekkor már érthette a nagyértékű "bumáska" jelentőségét, mert csak amint megkapta a pöcsétes írást és kezében tartotta a papíron rögzített hivatalos engedélyt, akkor fogott hozzá a lányával együtt a koszorúk megkötéséhez.

Hajtó Gyula szép kort ért meg. 1958 tavaszán távozott el csendesen az élők sorából. Az általa megteremtett virágkertészet még halála után is sokáig működött sok ember örömére, a lánya, Rózsika gondoskodó, értő vezetése alatt. Talán ez az írás segít, hogy megőrizzük az emléküket.

Weinrauch Katalin