2009. augusztus 7.
"Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet." (Zsoltárok könyve 62,6)
Életünkben a nyár a pihenés, a kikapcsolódás időszaka is. Sokan ekkor mennek hosszabb-rövidebb szabadságra és gyűjtenek új erőt arra, hogy újra felvegyék a munkának terhét. Ez így van jól, és így van rendjén. Isten mindent harmóniában teremtett, és rendelt az ember számára: a munkát és a pihenést is. A hosszabb szabadságok mellett van egy rövidebb is: heti egy napot rendelt az Úr a nyugalomra.
A tízparancsolat negyedik parancsolata (katolikus felosztás szerint a harmadik parancsolata) szól a nyugalom napja megtartásának fontosságáról. A nyugalom napja, Krisztus feltámadása óta, a keresztyének számára a vasárnap. Ez ajándék Istentől azért, hogy ne legyünk a munka rabszolgái.
De vajon elég csak leállni a tennivalók sorával? Nem! Többre van szükség! Miután megállt a testünk és szellemünk a munkavégzéssel, valahol, valakinél a mi lelkünknek is el kell csendesedni. A zsoltáríró – Dávid – tud egy jó helyet erre: "Csak Istennél csendesül el lelkem." Istennél el lehet csendesedni a léleknek. Sőt el kell csendesedni a léleknek.
Az elcsendesedni nem tudó és nem akaró lélek túlterhelt, kimerül és boldogtalan lesz. Az elcsendesedő lélek pedig kap valamit: reménységet. Olyan reménységet, ami fentről jön, ami az Istentől jön!
A kettőre együtt van szükség: pihen a testünk és szellemünk, illetve elcsendesül, megpihen a mi lelkünk "csak Istennél". Kívánom, hogy ilyen pihenéseink legyenek!
Dancs Róbert
