2010. január 29.

2010. január 29., 09:00 , 472. szám

Tékozló fiú vasárnapja (Lk 15,11-32)

Krisztusban kedves testvérek! Bizonyára mindannyian jól ismeritek ezt a történetet. Valószínűleg azok is, akik idegenkednek az Istentől, egyháztól. Az biztos, hogy mindenki számára rejt valami mondanivalót, amit kereshetünk és felismerhetünk.

Szent Lukács evangélista, aki folyton a gazdagság veszélyeire és az attól való távolodás fontosságára hívja fel a figyelmet nem a vagyon eltékozlását akarta kihangsúlyozni fő problémaként. Az igazi bűn nem ez volt, csupán következmény. Azzal, hogy elhagyja az atyai házat és távoli országba megy – valószínűleg pogány környezetbe –, szakít mindazzal a szeretettel és neveltetéssel, amiben felnőtt. Hazatérésekor sem a kárba veszett vagyon felett érzett fájdalmában kesergett, hanem elsősorban azt bánta, hogy a szeretet ellen vétkezett. Mert a bűn lényegét tekintve mindig a szeretet elutasítása. S akkor válik tudatossá, akkor érezzük a bűneink által okozott sebek fájdalmát, amikor szabadulni akarunk tőlük. Ez csak megtérés és bűnbánat által történhet. Nem népszerűek ezek a fogalmak, s pontosan ezért gyakran a végsőkig hitegetheti magát az ember Istent elhagyva. Ugyanakkor ott az atya, aki sokkal nagyobb tékozló a fiánál. Engedi, hogy döntsön sorsa felől. Eközben nagyszerű dologra hívja fel a figyelmet: az ember megtérését megelőzi az elébe siető megbocsátás. Ennyire szeret minket az Isten. De te, kedves olvasó, mennyire szereted Őt viszont? Mennyire adsz teret az életedben Jézusnak, az Ő parancsainak?

A második testvér méltatlankodása egy igen lényeges igazságra hívja fel a figyelmünket. A keresztény embernek is szüksége van újra és újra a megtérésre, talán nem nyilvános bűnökből, hanem abból a belső elidegenedésből, ami a fiúi együttműködést szolgai engedelmességre cseréli. Jézus nem szolgáknak, hanem barátainak nevez minket. S nem azt kívánja tőlünk, hogy félelemből, szorongásból, netalán pusztán kötelességteljesítéstől vezérelve akarjunk jó gyermekei lenni az Atyának. Boldog, szabad és Istenre irányított életet kíván a számunkra, olyat, amelyben nem azt kutatjuk, mit tett a másik, nem azt keressük, mennyivel vagyunk különbek, hanem hálát tudunk adni mindazért, amink van, tudunk őszintén ujjongani annak, hogy Isten közelében tölthetjük mindennapjainkat. Ez viszont Egyház nélkül nem lehetséges. Az atyai ház számunkra a templom, ahol minden keresztény embernek kutatnia kell az Ő akaratát, ahol mindenkinek meg kell tanulni kérni és hálát adni saját és felebarátaink érdekében is.

Eltávolodni ettől a "hajléktól" nagyon könnyű, de visszatalálni sokkal nehezebb. Vonjuk le a tanulságot, s ne akarjunk soha elszakadni a mi Atyánktól, s amikor mellette lehetünk, akkor igazán tudjunk örülni a közelségének. S tegyük lehetővé, hogy ezt mások is megtapasztalhassák. Ámen

Ábrány Krisztián