Békés évek

Mélységből a magasba címmel 2009-ben bővített kiadásban jelent meg Gulácsy Lajos nyugalmazott református püspök önéletírása. Az alábiakban a könyv egy minden olvasónk számára tanulságos fejezetét olvashatják.

Születésemmel kezdve arról kell szólnom, amit édesanyám mondott el nekem rabságba vitelem előtt. Nagy családban születtem hetedik gyermekként, de megszületésem előtt azt tanácsolták édesanyámnak: elég volt már az a sok gyermek, miért kell azt megszülni, vétesse el. Abban az időben ezt büntették, így csak titkon és félve lehetett megtenni. A sok tanács hatására végül rá is állt édesanyám. Elment egy ismerős orvoshoz, de míg várt rá, nagy lelki szorongás fogta el: "Meg akarod ölni azt, akit Isten adott? Tudod-e, hogy Isten mit akar vele? Keresztül akarod húzni Isten tervét?" Annyira erőt vett rajta a lelkiismeret-furdalás, hogy hazaszaladt és vállalta a hetedik gyermeket, így születtem meg én, és utánam még egy öcsém is. Hogy ez volt az Isten akarata, az bizonyos, mert ha meg nem születtem volna, akkor ezeket a sorokat sem írhatnám.

Gyermekként sokat betegeskedtem, talán nincs olyan gyermekbetegség, amelyet át ne éltem volna. Törékeny és gyenge voltam, de minden érdekelt. Még iskolába nem jártam, de figyeltem a nagyok dolgait, beszédét. Úgy tettem, mintha játszanék, de hallgattam a felnőttek tanácskozását. Édesapám sokáig a község vezetője - bíró volt. Sok ügyben jöttek hozzá. Úgy ismertem meg apámat, mint becsületes, igazságszerető, jóindulatú embert, aki nem volt személyválogató. Büszke is voltam rá, és még most, holta után is az vagyok. A nagyok beszédét figyelve sokat hallottam a megszálló román katonákról, hogy mennyi embertelenséget és gazságot követtek el a magyar nép ellen (az első világháború után). Gyermekfejjel elhatároztam, hogy bosszút állok. A falu szélén, a földünkön elbújtam a kukoricásban és kővel dobáltam meg a nyitott kocsival arra utazó román parancsnokot. Keresték is a tettest, hogy megbüntessék. Édesapámhoz jöttek panaszra, mint bíróhoz, de én mélyen hallgattam. Azt is hallottam, hogy hol keresik a bűnöst, és hogyan akarják megbüntetni. Senki nem gondolta, hogy épp a bíró fia a tettes. Nagyon izgultam, mert édesapám büntetett volna meg először. Megúsztam, nem tudódott ki a dolog, csak húsz év múlva, mikor elmondtam édesapámnak.

Mint ahogy írtam, gyenge fizikumú voltam, elég kis növésű, így az iskolában mindig elöl ültem, a tanító szeme előtt. Magamban mindig zúgolódtam, miért nem vagyok nagyobb és erősebb, úgy, mint más. Akkor még nem értettem, hogy ez majd egyszer javamra lesz.

Amikor letartóztattak, Kazahsztánba kerültem börtönlágerbe. Ott sivatagi időjárás van, mindig fúj a szél, télen nagy a hideg. Én, a kis ember a hatalmas balti férfiak között úgy meghúztam magam, hogy a szél is alig talált meg. A kenyérfejadag, amit a raboknak adtak, egyforma volt, akár nagy, akár kis növésű az ember. A kisebb testnek ugyanaz a mennyiség többet jelentett, mint a nagy, derék embereknek. Akkor békéltem meg alkatommal. Az Úr a kis növést is a javamra fordította. Isten előrelátó Isten.

Tizennyolc éves koromban diákként én is dohányoztam. Nem voltam erős dohányos, de később bizonyosan az lettem volna. Egy budapesti konferencián előadást hallottam egy olyan fiatalembertől, aki megszabadult a dohányzás káros szenvedélyétől: elmondta, hogy mennyire árt a szervezetnek, ráadásul milyen sokba kerül. Azt ajánlotta, hogy a dohányzásra költött összeget inkább valami jóra fordítsuk. Rám olyan nagy hatással volt az előadás, hogy elhatároztam, többé nem dohányzom, és a cigaretta árát jó célra fordítom. Akkor csak ezt láttam, de a rabságban a dohányosok a kenyerük felét odaadták a dohányért és sokan emiatt éhen haltak. Engem Isten előre elkészített, hogy ez a káros szenvedély ne veszejtsen el. Azóta nem dohányzom, és nem tapasztalom hiányát.

1944-ben elvégeztem a fémipari iskolát, sok reménnyel és tervvel, hogy mint műszaki ember, szép és boldog életet fogok élni. De a háború és annak vége mindent keresztülhúzott. Úgy láttam, hogy nincs miért élni, nincs lehetőség talpra állni, csak a pusztulás jöhet ezután. A magyar férfiakat 18 évestől 55 évesig elhurcolták, úgynevezett háromnapos munkára, felépíteni a Szovjetuniót. Valójában az itthon maradottak megfélemlítése volt a cél, és az, hogy sokan elpusztuljanak. Az elhurcoltak 30%-a odamaradt: éhség, szomjúság, fagy és sokféle betegség végzett velük. Most folyik a halottak összeszámlálása, és már 40000-nél tart a sztálini terror áldozatainak száma. Eddig még beszélni sem volt tanácsos erről. 1944-ben Budapesten laktam, azt gondoltam, hogy kikerülöm ezt a megpróbáltatást. Nem tudtam akkor, hogy részem lesz benne, csak más formában. 1945-ben elkeseredett fiatalemberként hazajöttem szüleimhez. Szülőfalumban akkor egy missziós lelkész szolgált. Többször találkoztunk. Meghívott a bibliaórákra, később szorosabb lett a kapcsolatom vele. Az evangélium megnyitotta szemeimet és értelmemet. Céltalan, elkeseredett szívem megértette, hogy az Úr által mindent elölről lehet kezdeni, így értettem meg Jézus szavát: "Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön..." (Mt 6,19-21). Akkor így imádkoztam: Uram, hadd legyek én a Tiéd, használd fel életemet országod javára! Ezt a felajánlást gyakorlat követte. A terv az volt, hogy a debreceni teológiára megyek, de a határt 1945 őszén lezárták. Ekkor már az iratmisszió munkása voltam. Az ébredési mozgalom vezetősége, akik akkor az egyház missziói munkáját irányították, úgy döntöttek, hogy lehetőség szerint itthon magánképzésben részesítenek.