Harcias múltunk jelképe, a fokos

Múltunk tárgyai

2010. március 5., 09:00 , 477. szám

A fokos a magyarok egyik legmisztikusabb, rettegett fegyvere volt, de egyben mindennapos használati tárgy is, amely egész történelmünket, s a velünk együtt élő népek múltját ugyancsak végigkísérte.

A szakszerű meghatározás szerint a fokos baltaszerű, rézből vagy vasból készült eszköz, amely a baltánál kisebb és könnyebb, foka megnyújtott, rendszerint kerek vagy négyzetes gombszerű véggel, lapjának alsó és felső sarka gyakran kis gömbben végződik, hogy használójának kezét ne sértse. Botszerű nyele általában hengeres, ritkábban laposított.

Már a honfoglaló magyarok fegyverzetéhez is hozzátartozott a fokos, amely azonban összességében több ezer éves múltra tekinthet vissza. Egyes vélemények szerint egyenesen kultikus jelentőségű tárgyról van szó, a magyarság és Isten által kötött szövetség jelképéről. A szkítáknál, keltáknál és hunoknál is megfigyelhető a "harci-fogadalmi" bárdok, "fokosok" jelentősége. Sőt! A sumér elmélet hívei szerint az alánok (jászok) népneve a fokossal bánás mesterségére utal (égi fokos népe). Vukics Ferenctől azt is megtudhatjuk, hogy egyes feltételezések szerint Szent László királyunk közkedvelt fegyvere a valóságban nem harci bárd, hanem egy különleges nagyságú és formájú fokos volt. Ezt a véleményt támasztja alá szerinte az a történeti tény, hogy a szent király az eszközt egy kézzel használta és forgatás közben a lóról a földig tudott vele csapni. László király különleges testi adottságai mellett is elgondolkodtató egy hosszú nyélre szerelt nehéz kétkezes harci bárd /csatabárd/ használata. Bárhogy is legyen, annyi bizonyos, hogy az eszközt "fokos módjára" használta a legnagyobb magyar király, írja Vukics.

Más vélemények szerint ugyanakkor a fokos csupán paraszti eszköz volt, amit a középkor folyamán, a jobb minőségű páncélok megjelenése után, az átütőképesség javítása érdekében adoptáltak a "valódi fegyverek" közé. Kétségtelen azonban, mutatnak rá ezen elképzelés ellenzői, hogy a honfoglalás kori harcosok mellett éppúgy megtalálható a fokos, mint a korábbi vonulási útvonal majd minden fontos temetőjében.

A fokost kovácsok, később lakatosok készítették megrendelésre, vagy a vásárokon árulták. Nyelét nemegyszer maga a használója faragta, néha rézverettel, ólmozással is díszítette. Megakadályozandó a fegyver nyelének törését, közvetlenül a fej alatt fém védőpántokkal is felszerelték, amelyeket nemegyszer egybekovácsoltak a fokos fejével.

A 18. sz. elejéig a kard után a legelterjedtebb harci eszköz volt a fokos Magyarországon. II. Rákóczi Ferenc csapataiban különösen közkedvelt volt, minden bizonnyal azért is,mivel a felkelő köznép felfegyverzése a kardnál könnyebben elkészíthető fokossal gyorsabban és olcsóbban megoldható volt. Ugyancsak népszerűségét és elfogadottságát mutatja, hogy Magyarországon még jóval a Rákóczi-szabadságharc leverése után is használta a reguláris katonaság, például hozzátartozott az Eszterházy gránátos ezred felszereléséhez.

Később elsősorban önvédelmi fegyverként használták, de a vidéki rendvédelmi különítményeknél még a 19. század második felében is hozzátartozhatott a felszereléshez, aminthogy leginkább félt ellenfeleik, a betyárok szintén előszeretettel forgatták.

Ekkoriban különösen a fiatal pásztorok, bojtárok és a falusi legények kedvelték, akik számára egyszerre volt munkaeszköz, fegyver és dísz - tudjuk meg Sepa Jánostól, a Beregvidéki Múzeum igazgatójától, aki maga is előszeretettel gyűjt régi fokosokat. Mint mondja, a magyarok mellett a Kárpátok pásztorai is használták, ezért Lengyelországban, valamint a későbbi Szlovákia és Ukrajna mai területén is ismert eszköznek számított. Elnevezése szlovákul valaška, lengyelül ciupaga, ukránul pedig áŕđňęŕ vagy ňîďłđĺöü. A pásztorok, miközben a nyájra vigyáztak, előszeretettel véstek a fokos nyelébe minél szebb figurákat.

Sétabot helyett is szívesen vitte magával a fokost a 19. század embere, ha látogatóba, vásárba, vendégségbe ment. Magyarország egyes vidékein a feldíszített fokos még néhány évtizeddel ezelőtt is a lakodalmi vőfélyek jelképe volt.

Később, a 19-20. század fordulóján fokozatosan elveszítette gyakorlati jelentőségét, s szinte kizárólag dísztárgyként készítették, illetve használták a fokost. A Sepa János gyűjteményében őrzött számos darab díszítése, kimunkáltsága is egyértelműen arra utal, hogy nem koponyák lyukasztására, farkasok távoltartására vagy favágásra szánták őket, hanem ünnepi alkalmakra való viselet kiegészítőjének, esetleg falra akasztható dísztárgynak. A 20. század elején készült daraboknál már szinte kötelező a lakkozott, faragással díszített nyél, a rézberakással díszített, s ugyancsak fényes bevonattal ellátott fejrész. Hétköznapi, gyakorlati felhasználásának legtovább élő formájaként a múlt század első felében sokan használták a fokost sétapálcaként, turistabotként, s ennek megfelelően elterjedt volt, hogy ugyanolyan fém emlékveretekkel díszítették a nyelét, akár a valódi turistabotokat. A múzeumigazgató hívta fel figyelmünket arra a régi szokásra, hogy sokan jelmondatot is véstek a fokos fejébe. Az egyik legelterjedtebb mondat így hangzott egykor: "Ne bántsd a magyart!"

E szép történet talán kevésbé dicső, ám korunkra oly jellemző befejezése, hogy a 20. század első felében-közepén divatos volt fokos alakú sétapálcát használni, különösen az idősebb emberek körében, s később a szovjet szuveníripar is csak úgy ontotta magából a verhovinai pásztorok fokosainak fa utánzatait. Ám ezeknek a pálcáknak a fejét is fából faragták már, azaz csupán a forma élt tovább, miközben a tartalom a dicső múlttal együtt lassan a történelem homályába veszett.

pszv