A veszni hagyott front

A tehetségtelen szovjet lovassági tábornokok a második világháború kezdetén mindössze ötven nap alatt negyedmillió ember, egy egész front vesztét okozták Dél-Ukrajnában.

A szovjet-német háború első napjaiban Ukrajna déli része viszonylag nyugodt, csendes helynek tűnt. A szovjet csapatokkal szemben itt elsősorban román katonák harcoltak (Románia a náci Németország szövetségeseként 1941. június 22-én üzent hadat a Szovjetuniónak). A szovjet határt ebben a térségben majd 480 kilométer hosszan az Odeszai Katonai Körzet egységei védték, amelyet három nappal a háború kitörése után déli fronttá alakítottak át. A front erői két tucatnyi hadosztályból, összesen mintegy 365 ezer katonából álltak, akiket 950 repülő támogatott a levegőből. Velük szemben hét német és 13 román gyalogsági hadosztály (létszámuk megközelítette az 500 ezer főt), valamint 1,5 ezer repülőgép sorakozott fel.

A román hadsereg nem volt felkészülve a háborúra: felszerelése elavult volt, a csapatok fegyelme és felkészültsége gyenge. Ezért míg a Baltikumban, Belorussziában és Nyugat-Ukrajnában a fasiszták alig néhány nap alatt mélyen behatoltak a szovjet területekre, addig délen a Vörös Hadsereg eredményesen verte vissza az ellenség támadásait.

Ez a helyzet azonban csak addig állt fenn, amíg július elején a németek és a románok nagyszabású támadásba nem kezdtek. Július 10-től pedig a szovjet csapatoknak nemcsak az ellenség támadásával kellett szembenézniük, hanem a saját belső problémáikkal is: azon a napon az Ukrajna területén harcoló alakulatok (délnyugati és déli front) parancsnokául a nagybajuszú Szemjon Bugyonnijt, a polgárháború híres lovasát, az 1. lovas hadsereg volt parancsnokát nevezték ki. Feltűnésével még inkább kiütközött a hozzáértés hiánya a déli front vezetésében.

Maga a lovassági múlttal büszkélkedő Bugyonnij nem értette a korszerű, gyors manővereken alapuló hadviselés alapjait, nem ismerte a neki alárendelt egységek elhelyezkedését és összetételét. De a keze alatt működő tábornokok felkészültsége sem volt különb.

A déli front parancsnoksága például olyan emberekből állt, akik addig a Moszkvai Katonai Körzet törzsénél szolgáltak. A moszkvaiak szinte semmit sem tudtak a hadműveleti terepről, ahol harcolniuk kellett, s alig ismerték a csapataikat. Ivan Tyulenyev frontparancsnok Bugyonnij szárnyai alatt nevelkedett, s a tábornok kortársa, Klement Vorosilov kreatúrájának számított, aki egykor az 1. lovas hadsereg felderítési osztályának parancsnokaként szolgált. Tyulenyev magas kapcsolatokkal rendelkezett - maga Joszif Sztálin is favorizálta -, korábban az "udvari" Moszkvai Katonai Körzet parancsnoka volt, s amikor 1940-ben a Szovjetunióban bevezették a tábornoki rangot, egyike lett az első három szovjet hadseregtábornoknak.

A Tyulenyev vezette új törzs kiérkezése a front vinnyicai parancsnokságára, s a felkészülésük elhúzódott, az új vezetőségnek több mint egy hetébe került, míg átvette az irányítást. Emiatt a csapatoknál zűrzavar támadt, amit tovább fokozott, hogy Vinnyica jó 100 kilométernyire volt a fronttól, s a városban egyetlen rádióállomás, távíró vagy telefonkészülék sem működött.

Egy szinttel lejjebb, a déli front gerincét képező 9. és 18. hadsereg parancsnokai körül legalább ennyi volt a probléma. Így például Jakov Cserevicsenko, a 9. hadsereg parancsnoka, tipikus Bugyonnij-féle lovas katona volt: a polgárháborúban az 1. lovas hadsereg egyik lovas századának parancsnoka volt, s egészen 1940-ig lovassági egységeknél szolgált. Keveset tudott, viszont durva volt, kegyetlen, nem sajnálta a katonaéleteket.

A front széthullása július 2-án kezdődött, amikor a román és német egységek Moldáviában csapást mértek a szovjet csapatokra. A keskeny áttörési szakaszokon a Vörös Hadsereg egyetlen ezredével szemben két ellenséges gyalogsági hadosztály lendült támadásba. A túlerő hamar éreztette hatását: az ellenség 30 km mélyen behatolt a szovjet védelmi vonalak mögé.

Három nappal később a déli front parancsnoka, megrémülve az ellenség sikereitől, azt jelentette Sztálinnak, hogy 40 gyalogsági, valamint 13 páncélos és gépesített hadosztály támadt rá, holott valójában az ellenség erői lényegesen szerényebbek voltak: 20 gyalogsági hadosztály, páncélos hadosztály pedig egy sem. Meg sem várva Moszkva válaszát, Tyulenyev elrendelte a csapatok kivonását Moldávia nyugati részéből a Dnyeszteren túlra. De július 7-én a moszkvai főparancsnokság megsemmisítette a "pánikoló" frontvezető tábornok utasítását, s megparancsolta, hogy lendüljenek ellentámadásba, vessék vissza az ellenséget a határ vonaláig.

A kapkodva megszervezett ellentámadás a katonák vérébe, s a kilőtt harci járművek füstjébe fulladt (a harcokban a front tankjainak 90 százaléka megsemmisült). Húsznapi csatározás után a szovjet csapatok hátrálni kezdtek, feladva szinte az egész Moldáviát, annak fővárosát, Kisinyovot, valamint a mai Odessza megye egy részét.

Csakhogy a németek egy még kellemetlenebb meglepetést is előkészítettek a Déli front számára: rést ütöttek a Vörös Hadsereg védelmi vonalában Tiraszpoltól északra, valamint még északabbra, Umany térségében bekerítették a délnyugati front két hadseregét. A Pavel Ponyegyelin vezette egységeket július 24-én vágták el teljesen a sajátjaiktól. A moszkvai főparancsnokság ekkor a bekerített egységek irányítását a déli frontnak adta át, amivel csak még inkább ellehetetlenítette annak helyzetét.

Ponyegyelin szeretett volna visszavonulni, hogy mielőbb kikerüljön az ellenséges gyűrűből, ám Bugyonnij, Tyulenyin és a moszkvai vezetők úgy gondolták, hogy a tábornok csak pánikol. Ráadásul a bekerített egységek egymásnak ellentmondó parancsokat kaptak: hol azt, hogy törjenek át dél felé, Odessza irányába, hol keletnek, Kirovográd, a Dnyeper felé irányították őket. Amikor pedig Tyulenyin a megsegítésükre küldte saját egységeit, a német tankok azokat is bekerítették.

Eközben Umanynál valóságos mészárlás folyt: a bekerített egységek erői folyamatosan olvadtak a sikertelen kitörési kísérletekben, s végül egy tízszer tíz kilométeres erdős területre szorultak. Innentől kezdve a németek már nem is nyílt összecsapásokban semmisítették meg a szovjet katonákat, hanem végeérhetetlen tüzérségi támadásokkal és bombázásokkal. Ekkorra Ponyegyelin harcosainak elfogyott a lőszere és az élelme, a katonákat szuronyrohamokra küldték. A kilátástalan harcokban mintegy 25 ezer ember veszett oda.

Augusztus 8-án mindennek vége lett. Mintegy 100 ezer ember került német fogságba, köztük két hadseregparancsnok (maga Ponyegyelin és kollégája, Ivan Muzicsenko), négy hadtestparancsnok, s 11 hadosztályparancsnok.

Megsemmisítve a két hadsereget Umany alatt, a német tankok nem északnak fordultak, Kijev felé, hanem délnek, s ennek következtében már augusztus közepére sikerült szinte teljesen bekeríteni az Odessza térségében harcoló déli front alakulatait.

Augusztus 10-re (a háború 50., a dél-ukrajnai harcok 40. napja) a déli front valójában már nem létezett, csupán szétszórt, irányíthatatlan csoportjai maradtak. A front törzse ekkor kérte a főparancsnokságot, hogy mentse meg a hadseregcsoport maradványait. De Sztálin hallani sem akart a visszavonulásról, egy olyan frontvonal tartását követelte - a Dnyeszter torkolatától Kirovográdig -, ahol már nem is voltak szovjet katonák. A főparancsnokságnak egyébként az volt a stratégiája - ami egyébként sikerült is -, hogy egy déli irányú páncélos támadást provokáljon ki a németek részéről, akik így szétszórnák keletre törő mobil erőiket, ezzel azonban sorsára hagyták a déli front maradványait.

Csak augusztus 14-én, amikor a déli front megmaradt egységeit már teljesen bekerítették, engedélyezte a főparancsnokság számukra, hogy kíséreljenek meg kitörést a Dnyeper irányában. Eközben néhány tucat kilométerrel odébb friss szovjet hadosztályok állomásoztak, de Bugyonnij nem engedélyezte a bevetésüket a bekerítettek megsegítése érdekében. Ennek következtében Tyulenyin parancsnoksága alatt mindössze 12 ezer katonának sikerült kitörnie a német gyűrűből. További 35 ezer katona még védte Odesszát, amelynek ostroma 73 napig tartott.

Összességében több százezer tiszt és katona fizetett életével Bugyonnij és a szovjet legfelsőbb hadvezetés hibáiért. Bár Bugyonnijt, Tyulenyevet és Cserevicsenkót 1941 és 1943 között több ízben is elmozdították különböző vezető pozíciókból hozzá nem értésük és hibáik miatt, a háborút mégis érdemrendekkel teleaggatva fejezték be. Mindenért a fogságba került Ponyegyelin tábornokot tették felelőssé, akit még 1941-ben golyó általi halálra ítéltek a Szovjetunióban. Amikor 1945-ben az amerikaiak átadták a szovjeteknek a német fogságból kiszabadított Ponyegyelint, azok mindjárt börtönbe vetették a tábornokot, s 1950-ben ki is végezték. Három évvel Sztálin halála után, 1956-ban Ponyegyelint rehabilitálták. (Kárpátalja/Korreszpondent)