Beszélgetés Benvin Sebastian Madassery atyával

2011. december 16., 09:00 , 570. szám
Benvin Sebastian Madassery atya

A közelmúltban a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán tartott előadást az indiai nemzetiségű Benvin Sebastian Madassery SVD atya, a Pápai Missziós Művek magyarországi igazgatója. Az atya kitűnően beszél magyarul, így az előadás előtt tolmács nélkül sikerült elbeszélgetnünk vele munkájáról, valamint szülőhazájáról, Indiáról.

– Sebastian atya, Isten hozta Beregszászban. Mit tudhatunk az Indiától Magyarországig tartó életútjáról?

– Az indiai Kerala államban születtem 1974 márciusában, hagyományos katolikus családban. A Madassery család igen régi gyökerekre tekint vissza: egykor külön törzsnek számított, de ma már a „törzsi” jelzőt felváltotta a nagycsalád szó használata. A családom tagjai ott voltak azon elsők között, akiket Szent Tamás, a kereszténységet Indiába elhozó apostol megkeresztelt. Örömmel mondhatom, hogy az egyházi szolgálat tradíciónak számít nálunk: a nagycsaládunkból 56 apáca és 13 pap került ki. Amikor elérkezett az idő, én is papi szolgálatra léptem. Elvégezvén egyházi tanulmányaimat, Indiában szenteltek pappá, a szülőfalumban, követve ezzel a hagyományokat: a lakóhelyen történő felszentelés ugyanis egyfajta tanúságtétel a lakosok számára. Az új élet és missziós életút következő állomása 2003 októberében jött el, amikor megérkeztem Magyarországra. Nyelvtanfolyamot kezdtem, s Isten segítségével 7 hónap alatt sikerült elsajátítanom a magyar nyelvet. Jelenleg a Pápai Missziós Művek magyarországi igazgatójaként dolgozom.

– Mit kell tudnunk erről a szervezetről?

– A Pápai Missziós Művek (PMM) a XIX. század első felében alakult meg, jelenleg a római katolikus egyház legnagyobb segítő szervezetének számít, a központja Rómában van. Egy több mint kétszáz országban jelen lévő szervezetről van szó, melynek legfőbb feladata Jézus Krisztus evangéliumának terjesztése. Ez a missziós tanúságtétel lelki és anyagi támogatásban is kifejeződik, mely négy ágazat alappillérén nyugszik.

Az első és egyik legfontosabb ágazat a hitterjesztés: feladata, hogy a krisztusi tanítás és örömhír olyan helyekre is eljusson, ahol még nem hallottak róla. A második funkciót úgy nevezik, hogy Szent Péter Apostol Műve. Ennek célja, hogy növekedjen a missziós és a bennszülött papság képzésének lelki és anyagi támogatása. A harmadik ágazat a Szent Gyermekség Műve. Ez a gyermekeket és a kamaszokat hívja a misszió kalandjába, hogy felébressze bennük a missziós lelkületet, támogassa a keresztény szolidaritás iránti nyitottságukat. Ekkor arra koncentrálnak, hogy a kisgyerekeket kicsiny koruktól fogva missziós szellemben neveljék. A gyermekeknek nemcsak elméleti hitet igyekeznek adni, hanem próbálják nekik megmutatni azt is, hogyan lehet a hitet tettekre, cselekedetekre váltani. Az utolsó, negyedik pillér pedig a Missziós Unió, melynek célja, hogy a papok és szerzetesek között a missziós lelkület elmélyítésével növekedjen a hivatások száma is.

Egy időben komoly hátráltató tényezőként lépett fel, hogy többek szektaként tekintettek a szervezetre. Komoly harcot kellett vívnunk azért, hogy az emberek ráébredjenek: nem szektáról, hanem a katolikus egyház kebelén működő szervezetről van szó.

A PMM mindegyik országban önálló nemzeti igazgatósággal rendelkezik, mely az adott országon belül zajló munkát koordinálja. Igyekeznek segíteni a szegényebb világ országaiban működő fiatal egyházaknak: a feladatok sorába tartoznak a templomok, iskolák, óvodák és hitoktatási centrumok építése. A pénzek elosztásában is segédkeznek, melyet a missziós vasárnapokon gyűjtenek. Megemlítendő, hogy zömmel Európából és az Egyesült Államokból érkezik pénzügyi segély: az afrikai és ázsiai államok többsége ugyanis szegény, így vagy nem tudnak segélyezésre pénzt adni, vagy annak mértéke csak jelképes.

Magyarországon a második világháborút megelőzően már létezett a szervezet, de a kommunizmus alatt szünetelnie kellett működésének. Az újraindításra a rendszerváltás után került sor. Az első magyarországi igazgató az addig Pápua Új-Guineában tevékenykedő Szabó Imre atya lett, akit Rostás Sándor követett. Én Rostás Sándort követve a harmadik igazgatója vagyok a szervezetnek.

– Ön indiai állampolgár: mit tudhatunk országa keresztényeiről?

– India egy 1,3 milliárd lakosú ország, melynek többsége (kb. 900 millió) hindu vallású. A katolikus vallásúak részaránya a lakosság 1,6, míg az összes keresztényeké 2,4 százalékát teszi ki. Ez kb. 25 millió fő, melyből látható, hogy India összlakosságához képest igen elenyésző.

Mivel ez egy nagyon erős, hindu értékekre alapozott társadalom, érthető, hogy vallásunk nagyon nehezen vert gyökeret. De pozitívumként kell elkönyvelnünk, hogy ez mégis sikerrel megtörtént, s hogy így Indiában már közel kétezer éve létezik a kereszténység.

A keresztény vallásúak zömmel délen csoportosulnak, olyan államokban, mint pl. az említett Kerala. Én és a családom a szír-malabari katolikus egyházhoz tartozunk, mely – mint már említettem – Szent Tamás apostoltól kapta meg a kereszténységet Kr. u. 52-ben, s melynek kb. 9 mil­lió követője van. Többségük Keralában koncentrálódik. Káld-keleti szír szertartása van.

A Szent Tamás térítőmunkájának eredményeként megalakult keresztény közösség egészen a 15. század végéig békében és egységben élt Indiában. Ám a 15. század végén megérkeztek az első portugál misszionáriusok. Ezek partra szállva nagyon meglepődtek, szembesülve a keresztények jelenlétével. A későbbiekben azonban – mivel különbségek mutatkoztak a latin és a malabari liturgia között – elmérgesedett a viszony az európaiak és a malabariak között. A helyiek felháborodtak, mikor az európaiak eretneknek bélyegezték vallásukat: ők nem akarták feladni a közel 1500 éves keresztényi életüket, s nem értették, mi szükség van a „latinosításra”. Végül 1599-ben latin püspök került a malabárok élére, s kimondták a római katolikus egyházzal az egyesülést.

A helyiek egy része azonban ellenállt, s tovább követte addigi vallását: ezzel kettészakadt az indiai kereszténység. A Rómát követő egyházat a továbbiakban szír-malabari katolikus egyházként, míg a Szent Tamás-i kereszténységet követőket szír-malankari katolikus egyházként emlegették tovább, melynek antiochiai nyugati szír szertartása van. Ezen egyház a római katolikus egyházzal végül csak 1930-ban egyesült.

– Sokat hallani az indiai keresztényüldözésről: tényleg olyan súlyos a helyzet?

– A kereszténység indiai megjelenésével együtt megjelent a keresztényüldözés fogalma is, bár ez az évszázadok függvényében változó volt. Általában béke honolt a hinduk és a keresztények között. 1992-től azonban ezen a téren változás állt be: megerősödött ugyanis a hindu fundamentalizmus. A politikában vezető szerepet kapott a Bharatija Dzsanata Párt (BJP), magyarul Indiai Népek Pártja, melynek egyik alapvető vezérmotívuma az, hogy indiai népként – s így teljes jogú állampolgárként – csak a hindu vallásúakat ismeri el. A többi vallásútól – mint pl. a keresztényektől is – meg akarják tisztítani az országot: azt akarják, hogy hagyják el Indiát, s ezért a felbőszített néptömegek által üldözik a keresztényeket, esetenként meg is ölik őket.

1992-től sorozatosak a támadások a keresztények ellen. Néhány hete pl. India északkeleti részén vallási szélsőségesek egy katolikus szerzetesnővért vertek agyon, mert felszólalt egy szénbánya munkásainak a jogai érdekében. Ez csak egy példája a veszélyeknek, melyekkel a keresztényeknek szembe kell nézniük. Újabban a hindu fundamentalizmust már az iskolákban is erősítik, tudás helyett gyűlöletet adva.

– Mindez tehát mesterségesen szított?

– Természetesen. Gondolja csak el: a hinduizmus tanai – akárcsak az iszlámé – elítélik az erőszakot, és híveik béketűrő emberek. A harcot minden esetben mesterségesen gerjesztik fel olyanok, akiknek érdekük fűződik ehhez. Indiában 900 millió körül van a hinduk aránya, a vallásuk a kasztrendszerre épül. E kasztok közül a negyedikbe tartozó sudráknak (szolgáknak) a legnehezebb az életük: őket a többi kaszt állatokként, lélektelenekként kezeli, akiknek a legnehezebb munkát kell végezniük. Sajnos, nagy az országban az elmaradottság: még mindig elterjedt a tehénkultusz, amikor is az emberek a tehenet szentként tisztelik. Néha most is előfordulnak fegyveres villongások falvak között egy-egy tehén elpusztulásáért.

Az áldatlan állapotok ellen a kereszténység vállalt harcot. Azzal, hogy a keresztények próbáltak rávilágítani arra, hogy Isten mindenkit egyenlőnek teremtett, s hogy mindenkit megilletnek az élet- és szabadságjogok, kivívták a fundamentalista párt vezetőinek gyűlöletét. A gyűlöletet fokozta, hogy a sudrák kasztjába tartozó emberek közül nagyon sokan szívesen vették a keresztényi tanítást, hiszen tudatára ébredtek, hogy van egy szebb és emberibb vallás. A hindu fundamentalista pártot egy maroknyi gazdag és befolyásos ember irányítja, akiknek nem érdekük a kasztrendszer felbomlása. Az országban sokan még írni-olvasni sem tudnak, s ők ezt kihasználják. Az ő politikájuk eredménye a vérengzés és a béke megbontása.

Szerencsére a hinduk közül is sokan belátják az erőszak értelmetlenségét: emlékeznek még, hogy egykor béke honolt, és ez reményt ad a jövőre nézve, hogy az élet egyszer majd újra békés mederben folyhat. Mi hiszünk ennek a békés kornak az eljövetelében. Addig is tovább dolgozunk, és minden üldözés ellenére továbbra is kiállunk hitünk mellett.

Fischer Zsolt