Az én Dulcineám

Csak úgy elém libbent. Első látásra szinte elrettentő volt. Tetőtől talpig sáros. A farmernadrág kékes színét még valahogy ki lehetett venni, trikója árnyalatát, a sár és a kosz miatt, azonban, már nem. Előbújt valahonnan, amolyan, nem bájos sellőként, hanem inkább horrorfilmekből ismert viziszörnyként. Meztéláb, nyakában madzagon a tornacipői. Jött felém, oly nagy rössel, hogy ekkor, hajnali-reggeli öt óra tájékán, remegni kezdett kezemben a pecabot. És gyermekkori rémképek villantak belém. Aztán szétfoszlottak. Mert, méghozzá udvariasan és szinte duruzsolva, csupán kortynyi vizet kért.

Előszedtem a tarisznyából a kis üveget. Miközben a vízcsapi folyadékot kortyolta, jobban megnéztem. Száján a rúzsnyomokat, sáros trikója rejtekében formás kebleit, lábkörmein, ami megint csak meglepő volt, az akkurátus pedikűrt, a lila árnyalatú lakkot. A szomjoltót megköszönvén erőteljes mozdulatokkal kapaszkodott fel a folyó töltésén és elgaloppolt a város irányába.

Forgattam a kezemben a rúzsnyomos szájú butéliát, s bugyuta módon azon töprengtem, vajon honnan keveredett ide, ilyen külcsínnel, mivel töltötte az elmúlt éjszakát, s kicsoda is lehet voltaképpen. Mi tagadás, a képzeletem meglódult és ide-oda csapongott…

…Álmodni nem nagyon szoktam, álmodozni annál inkább. De, a váratlan találkozást követő hét valamennyi éjszakáján álmomban őt láttam, ébrenlétemkor is ő járt, forgott-kavargott az eszemben. Már-már afféle Bús Képű Lovag lettem, de vele ellentétben, az én Dulcineám a röpke ötpercnyi, földbe gyökeredzett idő alatt hús-vér jelenés és jelenség volt. És csaknem minden reggel ismét kimentem ugyanarra helyre, bár a halak a szemembe röhögtek, hogy netántán, hogy hátha… Friss, lehűtött vizet is vittem… De ő nem jött. Az pedig nem volt vigasz, hogy a fűzfák és a medvetalpak együttérzően bólogattak…

… Barátommal a város egyik hangulatos csapszékébe tértünk be egy korsónyi árpalére. Az aranyló ital fele már eljutott rendeltetési helyére, amikor… Amikor felbukkant, belibbent ő. Az én Dulcineám. Kézenfogva, egymáshoz simulva a kedvesével. Biztosan ő volt. Csak most nem felismerhetetlen színű trikóban és mezítláb. Hanem stilizált pipacsvirágokkal díszített könnyű nyári ruhában, hasonló árnyalatú szandálban. De ő volt, ő. Szája sajátos csücsörítését, zöldes árnyalatú szemének villanását nem lehetett eltéveszteni.

Oktondi módon megkíséreltem felhívni magamra a figyelmét. Kiabáltam a csaposnak a pincérnek, s hangoskodtam a barátommal. Hátha ő észrevesz, hátha visszaemlékszik arra a hajnali-reggeli találkozásra, hátha… De hiába…

Tejszínes kakaót ivott és halkan, meghitten cseverészett a partnerével. Engem, minden ricsajozási próbálkozásom ellenére, meg sem látott. Etikettet tipró módon próbáltam belehallgatózni beszélgetésükbe, de még szófoszlányokat sem tudtam elcsípni.

Csupán annyit, hogy Ljudmilának hívják. Ljudmila, Ljudmila…

…Azóta nem álmodom róla. De, tudat alatt, az én Dulcineám még mindig kortynyi vízre szomjazik, és ujjaival megérinti a kezem…

Ungvári Ádám