Kormos István: Eső esik

2013. július 12., 02:00 , 652. szám

Egy meztelen fenekű angyal

vízzel teli kannát rúgott föl,

aztán remegő orrcimpával

esőt kiabál pironkodva.

 

Eső, eső, eső, eső,

lucsokban fürdik a mező,

ajtaján Szent Péter nyikorgat,

gyere csak a szobámba, lányom!

 

Büntetné a rugdalkozót,

az küszöbére térdepel,

nézvén meztelen fenekecskét

hümmög atyásan, s félre fordul.

 

A kétszeres József Attila- és Radnóti-díjas Kormos István költészetének varázsát számos irodalomtörténész más-más jellemzője szerint próbálta leírni, ám egyben szinte valamennyien megegyeztek: Kormos István művészete szoros összefüggésben áll az álomvilággal, a népiséggel és a tárgyiassággal. Legtöbben népi szürrealizmusnak érzékelik ezt a sajátságos képvilágot és hanghordozást.

Az Eső esik című rövid versében ugyancsak föllelhetőek ezek a vonások. Népi világként mutat be egy olyan elképzelt, humorosan bájos helyzetet, melynek két szereplője van. „Egy meztelen fenekű angyal”, valamint maga Szent Péter. Az elképzelt mennyei világ népi berendezkedésű. Az angyal álomszerű teremtés, akinek pedig valamiféle nevelője lehet az ismert bibliai személy. A rövid történetkéből kiderül, hogy mi történik odafönn a mennyben, amikor idelenn esik az eső. Az esőért – most már legalább fogjuk tudni – mindig az ilyesféle angyallánykák a felelősök. Ők azok, akik – alighanem szándékosan! – fölrúgják a vizeskannát odafönn, mi pedig ázhatunk idelenn. Ráadásul föllármázzák az egész környezetet, hogy „eső, eső, eső, eső, lucsokban fürdik a mező”. Hát ezért bizony jár a fenyítés: „gyere csak a szobámba”. De hogyan fenyítsen a férfi – még ha atyásan is kívánja megtenni –, ha meglát egy ilyen angyali „meztelen fenekecskét”?

Penckófer János