A „betyárkirály”

Hős vagy gonosztevő?

2013. augusztus 16., 02:00 , 657. szám

Az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban augusztus 2-4-én kiállításokkal, színpadi, bábos, illetve zenés előadásokkal, filmvetítéssel és közönségtalálkozóval emlékeztek meg a kétszáz évvel ezelőtt született Rózsa Sándorról, a Dél-alföld rettegett bandavezéréről, aki azonban többek szemében legendás igazságosztóvá, a gazdagok kirablójává, a szegények gyámolítójává magasztosult, alakja köré legendák szövődtek. De ki is volt a „betyárkirályként” emlegetett Rózsa Sándor: hős vagy gonosztevő?

A majdani haramiavezér a nemegyszer jószáglopási ügyekbe keveredett Rózsa András pásztor és Kántor Erzsébet idősebbik fiaként látta meg a napvilágot 1813. július 16-án, Szegeden, az Alsóvárosban. Apját korán elvesztette: a különböző források szerint vagy lólopásért akasztották fel, vagy rablás közben ütötték agyon. Sándor ugyancsak pásztor lett, ám már fiatalon a bűn útjára lépett. Huszonhárom évesen, Kiskunhalas közelében, Balotapusztán elkövette élete első rablását, „meglovasítva” Darabos István gazdálkodó két tehenét. Elfogatása után a szegedi börtön lakója lett, ám hamarosan megszökött, bandát szervezett, s megkezdte a betyáréletet.

Nemesi udvarházakat, tanyákat, a Dél-alföld útjain haladó gazdag utazókat rabolt ki, lovakat, szarvasmarhákat hajtott el. S hiába körözték, nem sikerült a nyomára lelni, amiben nagy szerepet játszottak az Alföld akkori természeti viszonyai. A folyószabályozások előtt a vadvizek szeszélyesen változtatták medrüket, s jókora területeken terpeszkedett a mocsaras ártéri vadon, mely kiváló búvóhelyet biztosított a betyárok számára. A jogegyenlőséget nem ismerő, a jobbágyokat robotnak nevezett kötelező ingyenmunkára kényszerítő hűbéri rend körülményei közt pedig több, a földesurakat gyűlölő jobbágy, s kiváltképp a gazdag emberekben ellenséget látó megannyi szegényparaszt hősként tekintett Rózsa Sándorra, amiért a gazdagok kirablásával úgymond bosszút állt helyettük vélt vagy valós sérelmeikért. Tény, hogy a korabeli források szerint is csak gazdagokat rabolt ki – de hát kiket másokat fosztott volna meg pénzüktől, vagyontárgyaiktól… Az is igaz, hogy támogatta szükséget szenvedett barátait, a zsákmányt pedig mindig egyenlően porciózta ki betyárjai között, s magánál is csak annyit tartott meg, amennyit a többieknek adott. Ám nem osztogatott pénzt boldog-boldogtalannak, csak azért mert az illető szegény volt. Mégis legendák születtek róla, melyekben tisztelői varázserővel ruházták fel, s tudni vélték, hogy nem fogja a golyó, mivel burokban született. Alakját eszményítették, pedig nemcsak pénz, hanem vér is tapadt a kezéhez: csendbiztosok, szolgabírók, illetve tulajdonukat védő megtámadott emberek életét oltotta ki…

Harminckét éves korára elege lett az állandó bujkálásból, s kegyelmi kérvényt juttatott el V. Ferdinánd császár-királyhoz, melyben tudatta, hogy jó útra szeretne térni. Kérését azonban visszautasították. 1848-ban ismét megpróbált amnesztiát szerezni a maga számára, de ezúttal már a forradalmi Magyarországot vezető Országos Honvédelmi Bizottmánytól. A nép körében elterjedt történet szerint személyesen tárgyalt az év őszén, toborzókörútján Szegedet is felkereső Kossuth Lajossal, s felajánlotta, hogy ha kegyelmet kap, betyárjaival együtt kész harcolni a haza szabadságáért, más vélemények szerint viszont levélben kért amnesztiát. S mivel a forradalomnak szüksége volt minden, fegyverforgatáshoz értő emberre, meg is kapta, amit kért. Kossuth természetesen feltételül szabta a katonai parancsnokságnak való engedelmességet, illetve a rablások abbahagyását. Rózsa a menlevél birtokában 150 fős szabadcsapatot szervezett, melyet be is vetettek a délvidéki császárpárti szerb felkelők elleni harcokban. Részt vettek a temesőri sáncok elleni támadásban, majd a diadalmas strázsai ütközetben, melyben Damjanich tábornok csapatai szétvertek egy ellenséges sereget. Ám amikor Asbóth Lajos ezredes a magyarellenes felkelőkhöz csatlakozott Ezeres község lefegyverzésére vezényelte ki a szabadcsapatot, Rózsa Sándorék a parancs ellenére feldúlták és kifosztották a falut, 36 lakosát pedig megölték. Az atrocitást követően Vukovics Sebő délvidéki kormánybiztos feloszlatta a szabadcsapatot.

A betyárvezér megpróbált beilleszkedni a társadalomba, csikósnak állt, megnősült, és családot akart alapítani. A szabadságharc bukása után azonban ismét le akarták tartóztatni, s bár sikerült egérutat nyernie, visszakényszerült a betyáréletbe. Hosszú évekig sikerült kicseleznie a hatóság embereit, 1857-ben azonban komája, Katona Pál feladta. Rózsa, amint megtudta a dolgot, a komához sietett, és lelőtte azt. Ám Katona felesége hátulról, baltával fejbe verte a betyárt, aki túlélte ugyan a sérülést, de fogságba esett. Életfogytiglanra ítélték, s a kufsteini várbörtönbe hurcolták. A híres bandavezért sokan akarták látni, ezért őrei megengedték, hogy jó pénzért megnézzék a cellájában, illetve a hetivásár napján megtekintsék a piactéren, mint vásári látványosságot. Később átszállították a theresienstadti, majd a péterváradi börtönbe, egy évvel a kiegyezés után pedig amnesztiát kapott.

Tisztességes életet akart élni, de nem vették komolyan a szándékát, nem hitték el, hogy jó útra akar térni. Mivel képtelen volt beilleszkedni a törvénytisztelő emberek világába, összeszedte egykori bandáját, s újból rablásokból próbált megélni. Talán leghíresebb akciója volt a Kistelek melletti vonatrablási kísérlet Szeged közelében, már kiszabadulása esztendejében. Egy szakaszon felszedték a síneket, hogy kisiklassák a szerelvényt, majd meghúzódtak a pálya mellett húzódó erdőben. A mozdony és a hozzá kapcsolt kocsik le is rohantak a sínpárról, ám a postakocsit őrző katonák tüzet nyitottak a betyárokra, akik közül többen holtan buktak le a lovukról. Egy golyó Rózsa Sándor térdét is eltalálta, így ő is fogságba esett. S bár felépülése után megszökött, a dél-alföldi betyárvilágot felszámoló Ráday Gedeon királyi biztos 1869-ben kézre kerítette. A bandavezért többrendbeli rablógyilkosságért halálra ítélték, ám az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre mérsékelték. Rózsa az erdélyi szamosújvári fegyház rabja lett, s a karikás ostor helyett a tűt kezdte forgatni, ugyanis szabói, majd harisnyakötői munkát végeztettek vele. Azonban még egy évtizedig sem ette a rabság keserű kenyerét. Tébécét kapott, s a betegség 1878. november 22-én kioltotta az életét.

Kinek tekinthetjük? Szabadságharcosnak, mert két hónapig részt vett a szerb felkelők elleni harcban? Dehát ott sem tagadta meg betyárvérét! Igazságosztónak? Embereket fosztott ki, s ha ellenálltak, meg is ölte őket. Köztörvényes bűnöző volt, aki csak a sajátos történelmi körülmények közepette vált legendás alakká.

Lajos Mihály