Könyvkereskedőből – altábornagy

Egy zsenge korában Szeged és Pest között ingázó, fiatalon a könyvkereskedői és a kiadói munkába egyaránt „belekóstolt” magyar férfi – a történelem forgószínpadára lépve – ifjan megharcolta egyik legjelentősebb szabadságharcunk csatáit. Élete derekán második, fogadott hazája egységéért és egy milliókat meggörnyesztő rendszer eltörléséért fogott fegyvert, majd az amerikai polgárháború elmúltával csaknem két évtizedig diplomataként szolgálta választott hazáját. S miután 85 évesen elment a minden élők útján, hamvai fölé síremléket emeltek az amerikai nemzeti hősök arlingtoni temetőjében. Ő volt Stahel-Számvald Gyula, Asbóth Sándor mellett az amerikai polgárháború másik magyar származású altábornagya.

Akihez verset írt Petőfi Sándor

Születési ideje és életkora sokáig vita tárgyát képezte. Ő maga 1824-et jelölte meg világrajövetele éveként, ám utóbb kiderült, hogy három esztendővel később nyitotta rá szemeit a nagyvilágra. S mi okozta a dátumok körüli „kavarodást”? Számvald András budai számvevőtiszt 1823. szeptember 30-án a szegedi belvárosi római katolikus templomban vezette oltár elé a délalföldi városban lakó Nagy Borbálát, aki egy év múlva – éppen szülővárosában tartózkodva – életet adott elsőszülött fiának, a keresztségben a Gyula Cézár Ferenc Frigyes András nevet kapott gyermeknek. Majd két, Pesten anyakönyvezett kislányuk megszületése után, 1827. november 5-én – egy újabb szegedi tartózkodásuk idején – világra hozta második kisfiát, akit Gyula Lajos Imrének kereszteltek. Ebből az következik, hogy az első Gyula ekkor már nem élt – bár elhunytáról nem maradtak fenn adatok –, és az emigrációban a Stahel vezetéknevet felvett Stahel-Számvald Gyula nyilvánvalóan a második fiúgyermekkel azonos. Ám amikor 19 évesen – a korabeli törvények szerint még kiskorúként – munkára jelentkezett Emich Gusztáv pesti könyvkiadónál és könyvkereskedőnél, elhunyt testvére születési dátumát tüntette fel a sajátjaként, valószínűleg azért, hogy nagykorúnak tekintsék…

Iskoláit Pesten, illetve – anyai nagyszüleinél lakva – Szegeden végezte el, majd állást kapott Emich cégénél. Könyvkereskedőként tevékenykedett, így megismerkedett a kor több irodalmárával, Petőfi Sándorral pedig baráti kapcsolatba került. Az új költőnemzedék meghatározó képviselője 1848 januárjában hozzá intézte Egy könyvárus emlékkönyvébe c., humoros csattanóval zárt versét. Három hónappal később, a magyar történelem legcsodálatosabb március idusán ő is részt vett a cenzúra által rabláncra fűzött sajtó szabadságáért és a polgári átalakulásért síkraszálló, s ezért börtönbe vetett Táncsics Mihály bilincseit összetörő, a Pest fölötti hatalmat megszerző forradalomban, melynek egyik irányító szervébe, a Közcsendi Bizottmányba is beválasztották. Később belépett a nemzetőrségbe, majd a honvédségbe, s Görgey Artúr fel-dunai hadtestében küzdötte végig a szabadságharc téli hadműveleteit.

Ólomesőben Branyiszkó meredélyén

Miután Alfred zu Windisch-Grätz herceg, osztrák tábornagy, a császári csapatok főparancsnoka 1848. december 13-án megindította nagy nyugati támadását a forradalmi Magyarország ellen, a fel-dunai hadtest a túlerő elől visszavonult, feladta Pest-Budát, s míg Perczel Mór tábornok csapatai a Tiszához húzódtak, Görgey – átkelve a Dunán – a Felvidék felé fordult, hogy erőinek megosztására kényszerítse a Habsburg-hadvezért. Célját el is érte: az elbizonytalanodott herceg csak egységei egy részét küldte a két hátráló magyar sereg ellen.

Számvald Gyula Guyon Richárd ezredes hadosztályának gyalogosaként talpalt a nehéz hegyi terepen, a csikorgó fagyban a Szepesség felé, miközben a honvédsereg újabb és újabb utóvédharcokba bocsátkozva igyekezett „puhítani” az üldöző osztrákokat. Majd irányt vettek Kassa felé, hogy Klapka György délről támadó csapataival együtt harapófogóba zárják a Felvidék keleti részét megszálló császári hadvezért, Franz von Schlicket. Ehhez azonban át kellett törni a Deym tábornok által védett Branyiszkói-hágón, Görgey pedig Guyonra bízta az átjáró elfoglalását.

1849. február 5-én a hadosztály támadást indított a hágót őrző Habsburg-csapatok ellen, az első roham azonban összeomlott az osztrákok ágyú- és puskatüzében. Ekkor a vezénylő ezredes maga állt a támadók élére, s nyomában katonái – köztük a fiatal Számvald is – ismét nekivágtak a meredélynek. Felülről ólomesőként zuhogtak rájuk a lövedékek, ám a honvédek viszonozták a tüzet, s ellenállhatatlan rohammal, kanyarról kanyarra haladva, vagy éppen a meredek hegyoldalon törve felfelé, nyolcórai kőkemény küzdelem árán bevették a hágót. Guyon Richárdot a diadal után tábornokká léptették elő, s megannyi katonája is kitüntetésben részesült. Az ütközetben súlyosan megsebesült Számvald Gyula III. osztályú ezüst érdemkoszorút és főhadnagyi rangot nyert.

A fel-dunai hadtest, illetve Klapka tábornok serege ezt követően visszavonulásra kényszerítette Schlicket, és felszabadították a Felvidék keleti részét. Majd jött a magyar győzelmeket hozó tavaszi hadjárat, ám a cári intervenció és Haynau támadása végül leverte a szabadságharcot. Számvald Németországba menekült, ahol részt vett a badeni forradalomban, majd ennek leverése után újságírásból és tanítóskodásból tartotta fenn magát. Emich Gusztáv közbenjárására azonban 1850-ben hazatérhetett.

Vajda János első önálló kötetének kiadója

Emich maga mellé vette volt alkalmazottját, eladta neki a könyvkereskedést, s a kiadóvállalatot is együtt vezették. Közösen jelentették meg a Szépirodalmi Lapok, a Hölgyfutár, illetve a Délibáb c. újságokat, majd Emich Gusztáv – a könyvkereskedés visszavételének fejében – a kiadót átadta üzlettársának, aki ezt követően önállósította magát. Számvald tíz évre szóló szerződést kötött Jókai Mórral művei kiadására, egymás után jelentette meg más, akkoriban felfutó irodalmárok – Bérczy Károly, Beöthy László, Tóth Endre és Vas Gereben munkáit, s nyomdájában látott napvilágot Vajda János első önálló kötete, a Béla királyfi c. elbeszélő költemény, majd később Vajda Költemények c. verseskötete. Pályája felfelé ívelt, ám túl sokat kölcsönzött, miközben túl sok szerződést kötött, így 1856-ban csődbe ment, s ismét emigrált. Egy ideig Berlinben, illetve Hamburgban élt, majd áttelepült Londonba, ahol újságíróként dolgozott, és – tisztázatlan okból – felvette a Stahel nevet. 1859-ben pedig búcsút intett a vén Európának, s áthajózott az Egyesült Államokba.

Diadalmas lovasroham – sebesülten…

Az Újvilág földjére lépve, Stahel-Számvald Gyula (merthogy ettől kezdve már így kell neveznünk) New Yorkban telepedett le. Előbb egy német nyelven megjelenő helyi lapnál, a Belletristische Zeitungnál dolgozott (a már akkor is jelentős városban nagyszámú német bevándorló élt), majd átszerződött az ugyancsak New York-i, de angol nyelvű, Illustrated News c. laphoz. Az amerikai Észak és Dél közötti polgárháború kitörése azonban végleg véget vetett zsurnalisztai munkásságának.

1861. április 12-én a déliek megkezdték az északi katonák által védett Sumter-erőd ostromát, s ezzel kezdetét vette az USA történelmének egyik legjelentősebb katonai konfliktusa. Mivel az Egyesült Államok akkoriban még viszonylag szerény nagyságú állandó hadsereggel rendelkezett, s abból is tömegével léptek ki a déli származásúak, így mind az Unióhoz hű, mind az attól elszakadó és – Amerikai Konföderált Államok néven – új államszövetséget létrehozó tagállamokban egymás után álltak fel az önkéntes alakulatok, melyek tagjai Északon az Unió helyreállításáért és a rabszolgaság eltörléséért, Délen viszont a Washingtontól való elszakadásért és a rabszolgaság fenntartásáért fogtak fegyvert. És mind az unionista, mind a konföderalista seregek jórészt önkéntes alapon szerveződő egységekből álltak össze.

Stahel-Számvald Gyula egy emigráns német forradalmárral, Ludwig Blenkerrel együtt megszervezte a nagyrészt német bevándorlókból álló 8. New York-i önkéntes gyalogezredet, mely már a polgárháború első nagyobb ütközetében, az 1861. július 21-i, első Bull Run-i csatában is részt vett. Nem is akárhogy. Amikor a déliek már szétverték az északi arcvonalat, s az unionista hadsereg több egysége fejvesztett menekülésbe kezdett, éppen ez a gyalogezred állította meg a konföderalista lovasság utolsó rohamát, mely – sikere estén – még súlyosabbá tette volna az északiak vereségét. S a csata után mind Abraham Lincoln elnök, mind Winfield Scott tábornok, az Egyesült Államok hadseregének főparancsnoka megköszönte az elszánt helytállást az ezredesként parancsnokló Blenkernek, valamint az akkor még alezredesi rangban harcoló Stahel-Számvaldnak.

Novemberben a magyar katonatisztet dandártábornokká (ún. egycsillagos tábornokká) léptették elő, s a következő év júniusában már ebbeli minőségében harcolt a Washingtontól nem messze húzódó Shenandoah-völgyben, a Cross Keys-i csatában, ahol az északiak, ha nehezen is, de – részben a magyar ezredes bátor és okos küzdelmének köszönhetően – kivívták a győzelmet. Amikor pedig két hónappal később a második Bull Run-i ütközetben az unionisták „beleszaladtak” egy nagy vereségbe, ő fedezte az északiak visszavonulását. 1863-ban tábornokká és a 11. lovashadtest parancsnokává nevezték ki a fegyvernemet váltó Stahel-Számvaldot, aki 1864. június 5-én, a Virginia állam területén megvívott piedmonti csatában hajtotta végre legnagyszerűbb haditettét. Bár az ütközet folyamán megsebesült, sebe beköttetése után ismét nyeregbe emelkedett, s villámgyors oldaltámadást hajtott végre a már-már győztes déliek ellen. Elsöprő, huszáros rohamával kivetette állásaikból a konföderalistákat, s északi győzelemmé változtatta a csaknem elvesztett csatát. Az attak során viszont újból s ezúttal súlyosan megsebesült – egy golyó szétroncsolta a bal karját –, így több ütközetben már nem vett részt. A Közép Hadszíntér katonai bíróságának elnökeként tevékenykedett, s az unionista győzelemmel véget ért polgárháború utolsó évében, 1865 februárjában, altábornagyi rangban szerelt le.

Diplomata a Távol-Keleten

A volt főtiszt diplomáciai pályára lépett, kinevezték az Egyesült Államok Japánban működő yokohamai, később az oszakai, majd a hiogoi konzulátusa konzuljává, évek múltán pedig áthelyezték Kínába, ahol főkonzulként vezette a sanghaji konzulátust. Közben egy csatornahajózási vállalatot is irányított, illetve az USA nyugati államaiban folyó bányászati kutatásokat is felügyelte. Diplomáciai szolgálata után egy New York-i életbiztosítási társaság főtisztviselője lett, s innen vonult nyugdíjba. 1912. december 4-én, New Yorkban hunyt el, temetésén pedig maga Woodrow Wilson elnök is koszorút helyezett el sírján. (Források: Márkus István: Forradalom és szabadságharc 1848–1849, R. Szabó Jenő: Polgárháború Észak-Amerikában, Türk Attila: Akikre büszkék vagyunk, Elmenekültek Magyarországról, Wikipédia.)

Lajos Mihály