A szorgalmas lányok és tréfás fiúk ma

2014. május 15., 06:59 , 696. szám
Bahus József ácsmester

A Beregszászi és Munkácsi járás találkozásánál, Gát után, egy bekötőúton végighaladva találjuk a – Beregszász felől nézve – Munkácsi járás első, most bemutatásra kerülő települését, Izsnyétét.

Nem adnék érte egy hagymát...

Bár ügyes mester és munkás bőven akad ma is a településen, ne feledkezzünk meg a múltról sem.

Általában 3-4 cimboralány állt össze, s egymáshoz jártak fonóba. Közben jöttek a legények, s jöttük után nem sokkal kezdődött a lányokkal való incselkedés. Az asszonyok általában kerekes guzsalyon fontak, a lányok pedig talpason. A legények némi szó szerint értendő csipkelődés után felhúzták, felborzolták a guzsalyon lévő szöszt. Továbbá ellopták a lányok orsóját: „Ennek csók az ára!” – mondták, s ha a lány nem volt hajlandó kiváltani, hát üres kézzel ment haza aznap este.

Munka közben folyt a dalolás is: „Ezért a legényért nem adnék egy hagymát, aki a fonóban összehúzza magát. Összehúzza magát, eltátja a száját, egye meg a fene a málészájúját!” Ez a dal azoknak a fiúknak szólt, akik sem a beszélgetésben, sem a dalolásban, játékban, viccelődésben nem vettek részt.

A fiúknak egyéb szórakozásaik is voltak. Néha kártyáztak, de népszerűek voltak az erőfitogtató játékok is. Egy ilyenben valamelyik fiú hátratartott kezét egy másik megütötte, neki pedig ki kellett találnia, ki volt az. Ha nem sikerült, kapott még egyet. Ha a többiek ki akartak tolni vele, akkor esélye sem volt, hogy kitalálja, ki volt az ütő... Ehhez hasonló játék volt a seggreverősdi is, ami az előző játéktól csak annyiban különbözik, hogy más helyen volt a „célpont”.

A fonós jelenetek egy este többször is megismétlődhettek, hiszen nemcsak egy csapat fiú járt a fonókba.

A fiúk nemcsak a fonóban szerettek incselkedni a lányokkal. A farsangi időszakot lezáró, nagyböjt kezdetét megelőző napon, húshagyó kedden a falu utcáját járták, s kicsúfolták a még férjhez nem ment lányokat: „Húshagyó, húshagyó, ez a kislány meghagyó!” Ha olyan lányról volt szó, aki már idősebb volt, s nem igazán volt esély rá, hogy valamikor még férjhez megy, a nevét is kikiabálták. De a nagyon válogatós vagy még fiatal lányokat, sőt, azokat is kikiabálták, akiknek volt udvarlójuk. A „kedvességet” a lányok természetesen kellőképpen viszonozták: „Ducskó, te meg szakadj meg, házasodjál, kérjél meg!”

Az ilyen viccet aztán május éjszaka volt alkalmuk az udvarlóknak szépen feldíszített fával helyrehozni. Csak vigyázniuk kellett, nehogy egy valamelyik félre féltékeny lány vagy fiú elcsúfítsa, összetörje, esetleg ellopja azt.

Csengő és kosárka

Gáti Ilona, az Izsnyétei 2. Sz. Általános Iskola magyar nyelv és irodalom szakos tanárnője kézimunkáiról mesélt.

– Már gyerekkoromban is érdekeltek a különböző kézimunkák. A szomszéd néni és a nővérem tanított meg ezekre. Nagyjából 12 éves lehettem akkor. Horgolással kezdtem, aztán kötöttem pulóvereket, mellényeket, fali képet készítettem makraméval. Szőttem is, már 17-18 éves korom körül. Emellett készítettem szedett kendőket, díszpárnákat, hímeztem terítőket, varrtam keresztszemes munkákat, és subáztam is valamikor. Sok mindent lestem el az évek alatt. Ha érdekel valami, akkor azt addig bogozom, amíg nem sikerül. Ami nem érdekel, azzal pedig nem is bajlódom. A cicomát, giccset viszont nem szeretem, inkább az egyszerű dolgokat. Az iskolában járási bemutatóra, nyílt órára készítettem kis csengőt és kosárkát is ajándékba. Szeretek ilyesmivel foglalkozni, de számomra ez csak hobbi.

Csak akarat kérdése

Bekfi Zoltán mesterségét, az asztalosságot szerényen barkácsolásnak nevezi.

– A nyolcvanas évek elején kezdtem neki a barkácsolásnak. Műbútorasztalosnak tanultam korábban Munkácson. De azt a munkát egy ember magában nem tudja csinálni. Egy kisebb brigád kellene hozzá, meg gépek is, mert csiszolni, politúrozni, lakkozni kell. Ezért kezdtem bele másba. Elmentem egy asztalosmesterhez megnézni, hogyan dolgozik. Ellestem, aztán az alapok után már a saját ötleteimből kiindulva, a saját fantáziám után is tudtam dolgozni. Ha valami nem sikerült, kidobtam, s elölről kezdtem. Beletanultam lassan. Készítettem virágtartókat, asztalokat, székeket, szekrényeket, fogasokat, tévéasztalokat, hintákat is. Kezdetben csak saját részre, aztán megrendelésre, eladásra. Nyíregyházára is hordtam kisebb dolgokat. Itthon elkészítettem a részeket, ott pedig már csak össze kellett rakni őket. Könnyebb volt így a szállításuk. Mindent könnyű volt később már elkészíteni, csak akarat kellett hozzá.

Mindenféle alapanyagból

Pallagi Viktória, a magyar iskola munkatanárnője sok ügyességet és türelmet, s persze tehetséget igénylő munkáiról ismert.

– A 9. osztály befejezése után Munkácsra kerültem a tanítóképzőbe. Ott nagyon jó munka- és rajztanárunk volt. A különböző kézimunkák alapjait tőle tanultam meg. A képző után a helyi iskolában kezdtem el dolgozni. Úgy egy évvel ezelőtt az interneten találtam rá a 3D-s papírhajtogatásra. Nézegettem róla képeket, tűrésmintákat, videókat, s lassan megtanultam. Megtanítottam rá az 5-6. osztályos diákjaimat is. Azóta együtt szoktunk készülni a különböző iskolai ünnepekre, kiállításokra. Sok olyan gyerek van, akinek van vonzalma az ilyesmihez, tehát lesz utánpótlásom is bőven. Nemrég a gyümölcsfaragásnak is nekikezdtem. Ha volt egy kis szabadidőm, igyekeztem ilyesmivel lekötni magam. Három évvel ezelőtt festeni is elkezdtem. Próbálkoztam már portrékkal és állatábrázolásokkal is, de a tájfestés az, amit a leginkább szeretek. Ezen a téren szeretném képezni is magam.

Egy mester nem mester

Bahus Józsefnek félévszázadnyi tapasztalata van az ácsmesterségben.

– A hatvanas évek közepén elkezdték a faluban átépíteni azokat a házakat, amelyek még az 1900-as évek elején, egy nagy tűzvész után épültek. De már új típusú házakat kezdtek el csinálni: kockákat, nem a régi, konyha – első szoba – hátsó szoba beosztásúakat, mint azelőtt. Nálunk, a magyarvégen (van ukránvég is a faluban – a szerk.), ha építkezés volt, 50-60 ember, rokonok, barátok mentek segíteni a munkában. Akkor kezdtem neki az ácsmesterségnek. Előtte dolgoztam kőművesként is. Voltak idősebb mesterek, azoktól tanultam, tanultunk mi, fiatalabbak. Beletelt ez 3-4 évbe is. Mikor a mester látta, hogy a fiatalembernek van huzalma hozzá, akkor már több dolgot bízott rá. A tető alapját lent, a földön csináltuk meg egy profil, minta szerint. Fent csak összeállítottuk. Akkor még nem voltak villanyfűrészek, mindent kézi fűrésszel kellett elvágni. Ez volt benne a legnehezebb. Baltával, szeggel dolgozni a magasban, létrán mászkálni pedig veszélyes is. Olyan sokan hívtak engem dolgozni, hogy annyi kérője egy lánynak se akadt a faluban. Dolgoztam külföldön és a kolhozban is húsz éven keresztül. Juhsapát (ólat – a szerk.), szénarakodókat, búzatárolókat készítettünk, fedtünk. Készítettem négysoros, 80 méter hosszú és 24 méter széles istállót is. Arra aztán kellett tető! Kitett tíz háznyit is. Sokszor voltak hozzám tanácsot kérni is. Ha valamit elvállaltam, akkor azért már én feleltem. Tavaly is tetőn voltam. Segítettem, mert egy mester nem mester. Hiába van kinn segédmunkás is, annak mindent mutatni, magyarázni kell. Többek között a sógorom és a fia is tőlem tanulták a mesterséget. Csak úgy lehet elsajátítani, ha az ember évente legalább 3-5 tetőt megcsinál, mert ha ritkán van a tetőn az ember, akkor elfelejti.

Szeretett divatolni

Orosz Ida egyszerű és mintás pokrócokat is szőtt.

– Édesanyám tanított meg szőni. Gyerekként is segítettem neki, és 12 éves koromra már egyedül is ment. Szedett kendőket, székruhákat (konyhakendő – a szerk.), zsákot szőttünk. Akkoriban még nem volt divatban a mintás pokróc szövése, csak egyszerűeket készítettünk: egy fekete rész után jött egy fehér. Utána már elkezdtünk divatolni is vele. Édesanyám is sokat szőtt eladásra, én is. Huszonöt éves koromban nagyon nehéz világot éltünk. Nem volt fizetés, a férfiakat elvitték. Gondoltam, szövök eladásra. De kinek? És már rongyom se volt. Elindultam Munkácsra a piacra, és megfogadtam, hogy száz nagyságát is megkérdezek, ha kell, hogy nem kell-e neki pokróc. Végül egytől kellett csak megkérdeznem. Gyönyörű rongyokat kaptam a szövéshez, úgyhogy szép lett a pokróc is. Mindig volt, aki segítsen nekem a szövésben, úgyhogy 5 nap alatt 32 métert le is szőttem. Ragaszkodni kell az ilyesmihez, de sokan egyáltalán nem is akarnak foglalkozni vele, még akkor se, ha sző náluk valaki. Nekem szenvedélyem volt a szövés. Ha elmentem valahová, ahol szőttek, akkor is kértem, hadd csinálhassam egy kicsit.

96 kérőkendő

Kacsó Mária otthona igazi kiállítótere gyönyörű kézimunkáinak.

– Már gyerekkoromban elkezdtem kézimunkázni. Voltak drukkolt anyagaink, összeültünk iskola után a lányokkal és dolgoztunk. Nem is kellett jóformán tanulni az ilyesmit, mert elsajátítottuk egymástól. Akkoriban nem mehetett addig férjhez egy lány, amíg legalább 120 kendőt ki nem varrt. Nekem a 400 személyes lagzimon 96 darab kérőkendőt kellett kiadnom. Később Magyarországon szerettem meg a matyó mintákat. Hoztam hímzőkönyveket, hímeztem, s ezeket el is sajátította tőlem mindkét húgom és a lányom is. A gyerekek mellett, vagy ha munka közben volt egy kis szabadidőm, elővettem a kézimunkámat. Ezzel nyugtattam magam. Horgolni és kötni is tudok, varrtam ruhát, drukkolt falvédőt, díszpárnát, pászkatakarót, terítőt, kis kötőt varrógépen, készítettem szőttes vászonkendőket. Egyik kendőről a másikra kellett átszámolni a szemeket, hogy kijöjjön a minta. De a drukkolást magam végeztem. Ami tetszett s a fejembe vettem, azt meg is csináltam. A mai napig is szeretek hímezni. Rengeteg munkát készítettem ajándékba különböző alkalmakra. Aztán jöttek a megrendelések. Lagzikra, a felszolgálók részére készítettem például hímzett kötőket. Azzal annyira szerettem foglalkozni, hogy 2-3 nap alatt el is készült egy. Kislányoknak matyó hímzéses blúzokat, ruhákat készítettem. De varrtam én mindent, amit csak kértek. Szívesen meg is tanítottam kézimunkázni azokat, akik érdeklődtek. Az ilyesmi mindig érték marad.

Halljunk szót, uraim!

Verbiás Zoltán mesterségét tekintve épületasztalos, de ezen és a kántorságon kívül vőfélyként számos lagzin „szolgált” már.

– Édesapám is vőfélykedett valamikor, de a nagybátyám volt ennek igazi mestere. Még legénykorában elkezdte. Mindig is szép és jó dolognak tartottam ezt, de a nagybátyámra való tekintettel igyekeztem kifarolni belőle. Megadtam a tiszteletet az idősebbnek. Egy alkalommal viszont két lakodalom lett volna egyszerre, s nem tudott volna mindkettőre elmenni. Más faluból a család nem akart vőfélyt hívni, ezért addig kértek engem, míg végül belementem arra az egy alkalomra. A fülem mindig nyitva volt, ha lakodalomban voltam. Megragadtak a versek az agyamban, így nagyon sokat nem kellett tanulnom őket. Amikor nagybátyám már idős lett, átvettem tőle a vőfélykedést. Telt az idő, akinek tetszettem, felkért, s én szívesen elvégeztem a szolgálatomat. Múlt éven is voltam még vőfélykedni, s mostanáig díjmentesen mentem el mindegyik lagziba. Falun belül jártam csak. Lassan én is megöregedtem, de a helybeli fiatalok nem nagyon ragaszkodnak ehhez. Nem akadt még jelentkező, aki átvenné, pedig én szívesen tanítanám.

Íme kettő a versek közül:

Miután a menyasszony kiadta a kendőt a vőfélynek: „Istenem, mily becses ajándék e kendő, ilyet ád minden férjhezmeendő. Ebből is meglátszik, hogy nem volt heverő, a mi kedves menyasszonyunk volt jó igyekező. Szőjön továbbra is a mi menyasszonyunk szépen, hogy majd egykoron leendő kis családját ruházhassa szépen. Ilyen alkalomra többet ne ajándékozzon, azt kívánom!”

Pálinkaköszöntő: „Halljunk szót, uraim! Azt kívánja a szám, legyenek csendesen, hogy dolgomat végezhessem rendesen. Mert e háznál ígéretet tettem, és a házigazdámtól szépen megértettem. Itt a jó pálinka a kezemben, az asztalra teszem elfogyasztás végett. Egyet vagy kettőt jót inni belőle, s aztán víg mulatást kívánok mindenkinek tőle. Szívemből kívánom!”

Izsnyétén egyébként a lakodalmat megelőzően két 15-16 éves fiú járt hívogatni. Egy kis versikét mondtak el, mely így végződött: „... kanált, villát hozzanak, hogy éhen ne maradjanak.”

Bőven akad jó tanító Izsnyétén. Kívánjuk, hogy soha ne „fogyjanak ki” a tanítványokból.

Akinek van kiegészítenivalója Izsnyéte múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta