25 éve temették újra Nagy Imrét és társait

1989. június 16-án adták meg a végtisztességet Budapesten az 1956-os forradalom mártírjainak: újratemették az 1958. június 16-án kivégzett Nagy Imre volt kormányfőt, Maléter Pál egykori honvédelmi minisztert, Gimes Miklós újságírót, valamint az 1958 áprilisában kivégzett Szilágyi Józsefet, Nagy Imre titkárságvezetőjét és az 1957 végén a börtönben meghalt Losonczy Gézát, a Nagy Imre-kormány államminiszterét. A Hősök terén tartott gyászszertartás, majd az azt követő rákoskeresztúri temetés a magyar rendszerváltás katartikus eseménye volt. Nagy Imrének és társainak újratemetésével a szocialista diktatúra korszakát is eltemették Magyarországon.

Az újratemetés előzménye, hogy 1988 májusában az MSZMP rendkívüli pártértekezlete leváltotta legfőbb pártvezéri tisztségéből Kádár Jánost. Hamarosan, több hónapos előkészítés után létrejött az újratemetést és a kivégzettek rehabilitálását sürgető Történelmi Igazságtétel Bizottság, amely egyúttal közös kegyeleti megemlékezésre szólított fel, Nagy Imréék kivégzésének 30. évfordulóján, június 16-án. Az évfordulón a budapesti belvárosban megtörtént az addig elképzelhetetlen is: tüntetők skandálták Nagy Imre nevét. A tüntetést durván szétverték, a növekvő politikai nyomás azonban nyilvánvalóvá vált.

A tüntetésen elhangzottakat az Egyesült Államokba látogató új pártvezér és miniszterelnök, Grósz Károly fasiszta propagandának minősítette és mereven elzárkózott Nagy Imre rehabilitálásától, a humánus körülmények közti újratemetéseket azonban egy sajtótájékoztatón az 56-os halálraítélt, Szilágyi József leányának kérdésére lehetségesnek nevezte. Ezzel átszakadt a gát. Igaz, ekkor még úgy képzelték el, mint a hozzátartozókkal szűk körben, titokban megbeszélt, zártkörű események sorozatát. A következő hónapokban azonban világossá vált, hogy erről nem lehet szó, olyan elementáris volt az igény a nyilvános tisztázásra.

A Történelmi Igazságtétel Bizottság 1989. február 14-én arról egyezett meg az Igazságügy-minisztériumban Borics Gyula államtitkárral, hogy június 16-án sor kerülhet az újratemetésekre, de csak „normális” temetésként az Új Köztemetőben. Az ellenzék és a TIB soraiban is egyre erősödött az igény, hogy az újratemetést tömegdemonstráció kísérje.

Az MSZMP-n belül éles viták folytak arról, betiltsák-e a demonstrációt, májusra azonban a közvélemény nyomására eldőlt, hogy ezt nem teszik, és ezután már arról folyt a vita, hogyan mentsék, ami menthető, és kovácsoljanak politikai előnyöket az elkerülhetetlenül bekövetkező hátrányok mellé.

A társadalom többsége számára azonban az újratemetés a kádári történelemképpel való szakítást és újabb eljövendő változások ígéretét szimbolizálta. Végül a kommunista hatalom engedni kényszerült, gigantikus ravatallá alakították a Hősök terét, ahol százezrek öt órán keresztül vitték koszorúikat és virágaikat a koporsókhoz. Mensáros László, Rékasi Károly és Orosz Helga háromnegyed órán keresztül olvasták fel az 1956 után kivégzettek névsorát.

12 óra 30 perckor pedig egy perce megállt az élet, és országszerte megszólaltak a harangok. A járókelők egyperces néma megállással, a gépjárművezetők megállással és dudálással tisztelegtek Nagy Imre és mártírtársainak emléke előtt.

Ezután a Hősök terén Nagy Imre harcostársai és a koncepciós perek túlélői nevében is beszéltek a szónokok. Felszólaltak: Vásárhelyi Miklós, Rácz Sándor, Mécs Imre, Zimányi Tibor, Király Béla és Orbán Viktor. A legnagyobb vihart kavaró beszédet Orbán Viktor mondta, aki először követelte az országos nyilvánosság előtt a szovjet csapatok kivonását. „Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkezendő húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik” – hangzottak a beszéd azóta gyakran idézett mondatai.

Az újratemetés a magyar kommunista egyeduralom történetének szimbolikus záróaktusa volt, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy egy hónappal később a kádári Magyarország is demonstrálta erejét: miután meghalt Kádár János, százezres tömeg kísérte utolsó útjára.