Mink van, mit kaptunk?

2014. június 19., 06:00 , 701. szám
Mitro László műhelyében

Rovatunkban ezúttal az ungvári járási Téglást mutatjuk be.

Amit más nem vállal

Mitro László eredeti szakmája az asztalosság, de később átnyergelt a bútorkészítéshez.

– 1997-ben kezdtem neki a bútorkészítésnek. Ungváriak kezdtek el dolgozni itt, Tégláson egy háznál. Előbb kutat pucolni hívtak, aztán a műhelyben is kipróbáltam a munkát, és végül ottragadtam. Kezdetben ágyakat, foteleket, díványokat készítettünk, aztán már ment a többi dolog is sorban. Később Koncházán és Ungváron is dolgoztam, 2006-tól pedig már itthon folytatom a munkát. Először a pincében dolgoztam csak, aztán, mivel ott már nem fértem, felépítettem a mostani műhelyemet. Mindent elkészítek, amit kérnek. Sokszor olyan apróságokat is, amit más asztalos visszamond. Ma már nem is kérik annyira az emberek a bútorkatalógust, hanem rögtön fényképpel jönnek, és mutatják, hogy milyen bútort szeretnének. Sokszor szalonokban fényképezik le az adott darabot, és itt készíttetik el, mert jóval drágább lenne a megvásárlása. Jó minőségű anyagot könnyű beszerezni ezekhez, de a minőséget meg is kell fizetni. A mostani dollárárfolyamok miatt ez egyre nehezebb. Egy bútor elkészíttetésében nem is maga a munka, hanem az anyag a drágább. Napi 14-16 órát is a műhelyben töltök, ha kell. A kisszéktől az 5-6 méteres szekrényekig sok mindent készítettem, készítek. Egyedül dolgozom. Volt már egy kisegítőm, de végül elment innen. Valahogy nem érdeklődnek itt annyira az ilyesmi után. Nem akarják a port nyelni. Akik értenek a bútorkészítéshez, azok cégben, önállóan vagy külföldön dolgoznak. Külföldön sokkal többet lehet keresni az ilyen munkával. Viszont szeretni kell. Anélkül nem lehet, mert nemcsak annyiból áll az egész, hogy összerak az ember valamit. Én éjjel-nappal ezt csinálnám, ha tehetném.

„Darázsfészekben” nyúlkálás hobbiként

Pilnyik Viktória gyermekkora óta kézimunkázik, s szabadidejét szereti valamilyen alkotói tevékenységgel eltölteni.

– Már gyerekkoromban is kézimunkázással töltöttem a szabadidőmet. Kis szalvétákat, terítőket, kispárnákat hímeztem, megtanultam keresztszemesen is varrni. De ezeket később meguntam, és arra gondoltam, hogy valami mást kellene csinálni. Három évvel ezelőtt egy barátnőm javasolta, hogy próbáljam ki a darázsfészkes varrást, mert nagyon ügyes kezem van. Először vonakodtam tőle, mert azt hittem, nem fog menni, de végül sikerült. Ennek a technikának az az érdekessége, hogy az anyag hátulján megy a varrás, ami a színén adja ki a mintát. Előtte plakátra ki kell rajzolni a mintát, kiméregetni a kockákat. Aztán a plakátot ráteszem az anyagra, rárajzolom a méreteket, mintát, és elkezdem a varrást. A párna kb. 80%-a kézzel, a többi pedig géppel készül. Mégis inkább a tervezés a nehezebb, nem a kivitelezés, mert nagyon nagy pontosságot igényel: ha csak 1-2 centi elcsúszik, már nem úgy sikerül az egész, ahogyan kellene. Nagyon sok munka, és legalább két nap, amíg egy ilyen párna elkészül. De amint az elsőt megcsináltam, már szerettem volna más mintákat is kipróbálni. Internetről kerestem ezeket, a meglévőket pedig tudom kombinálni. Szatén anyagot használok, mert annak a fényes és a matt oldalára is lehet varrni, és megfizethető is. Eladásra is készítek párnákat. Házhoz jönnek az érdeklődők, piacra nem is szoktam kivinni őket. Kérdezik tőlem közben sokan, hogy hogy van türelmem hozzá. Abból sok kell ehhez. De nekem ez a hobbim. A három év alatt már legalább 150-200 párnát készítettem. Terítőt is varrtam már ezzel a technikával, de kis virágkosarakat, tűpárnákat is csinálok néha, de csak saját részre. Ezt szeretem, és örülök, amikor elkészül egy. Mindegyik másmilyen, így sokszor nehéz megválni tőlük. Ha van egy kis szabadidőm, akkor szeretek alkotni valamit.

Kiskétvégű és loksa

Molnár Margit gyerekkorában tanult meg szőni. Ma is megvan még több általa készített pokróc, kendő, terítő, kiskétvégű (ezzel a terítővel takarták le a kosarat, amiben a babalátogatókor enni vittek a kismamának), és staférungjának számos darabja.

– Édesanyámtól tanultam meg szőni. Tizenöt éves koromban már igen benne voltam a munkában. Akkoriban még vetettünk kendert, jártunk fosztóba, mert kellett a toll, kellett a dunna, a párna a lányoknak. Tizennyolc évesen mentem férjhez. Akkor megint vetni kellett, hogy készítsem a lányaimat. Kellett a staférung. Ebben legalább 8 vászonlepedőnek, ágyneműnek, asztalterítőnek, 7 párnának, 2 dunnának, törölközőnek kellett lennie. Anyósom meg is nézte a staférungot, bútort, amikor áthoztam ide, hogy mim van, mit hoztam, mit kaptam. Ahogy bírt, úgy „készített ki” édesanyám. Pokrócokat is szőttem régen. Arra is édesanyám tanított meg. Egyszerű csíkosakat és mintásakat is szőttem. A mintással több a gond. Felvetésnél néztük, hány nyüstbe, hány bordába szedjük be a cérnát. Adtunk is el a pokrócból.

Margit néni régi szokásokról is mesélt, illetve néhány étel elkészítési módját is elmagyarázta.

– Szombat és vasárnap este nem varrtunk, hanem emlékverseket írtunk. Nem tudtunk mivel foglalkozni, hát írtunk egymásnak verseket, nótákat.

– Mentünk egymáshoz fonni. Bejöttek a fiúk, felkapták az orsót, csókot kértek cserébe. Inkább odaadtuk, mert feltekerték volna a fonalat, mi meg sajnáltuk, mert nem lett volna mit hazavinni. Nem jártunk sokan. Két-három lány ment csak, mert akkoriban a fiatalság már nem sokat font.

– A fosztóban cukros tengerit főztek eleinte, utána már kínáltak süteménnyel, fánkkal, töltött káposztával is. A cukros tengerire 3-4 ember ült le egy tálhoz, úgy ettük.

Cukros tengeri: „Megmostuk és beáztattuk a tengerit. Reggelig ázott, utána odatettük főni. Egész estig főtt, mert kemény volt. Nem tettünk bele semmit, csak a tetejére cukrot, mikor vége volt a fosztónak.”

Vastag loksa: „A lisztbe kis szódabikarbónát teszek, de leöntöm ecettel is, hogy ne legyen nagyon pezsgő (szódabikarbóna – a szerk.) ízű. Teszek bele sót, cukrot, aludttejjel összegyúrom úgy, hogy lágy legyen és el tudjam nyújtani. Régen a spóron sütöttem, most meg palacsintasütőben szoktam. Feljön szép vastagra a tészta. Tejfelesen, cukros kakaóval megkenem. Második fogásnak, leves után ettük.”

Savanyúlé: „Sűrű rántást készítek, felengedem vízzel. Mikor fő, behabarom, öntök bele ecetet, hogy savanyú legyen. Mikor felfő, engedek bele annyi nyers tojást, ahány főre készítem. Tavasszal szoktuk inkább főzni, mikor sok tojás van.”

Paradicsomszósz: A paradicsomlébe cukor kerül, majd be kell habarni. „Ha van tejfel, azt is beleteszem. Mikor a habarással felfő, szaggatok bele nokedlitésztát.”

– András-napon (november 30. – a szerk.) kukoricaszemeket dobáltunk be az ablakba. Ha azt kiabálták ki a házból, hogy „Nem mégy onnan?”, „Menj onnan!”, „Nem hagyod abba?”, akkor örültünk, mert akkor azt mondták, férjhez megy hamarosan a lány.”

Végezetül Margit néni azt is elmesélte, hogyan jósolták meg maguknak leendő párjuk nevét.

– Luca-napon (december 13. – a szerk.) derelyét főztünk. Gyúrtunk tésztát, 13 kis cetlire fiúneveket írtunk, beletettük a tésztába, és megfőztük. Amelyik derelye leghamarabb feljött a víz tetejére, azt hamar kikaptuk, megnéztük benne a papírt, és örültünk, hogy olyan nevű udvarlónk lesz, amilyen név abban a derelyében volt.

– December 13-án almát haraptunk. Luca-napon kezdtük, minden este harapni kellett egyet az almából, és éjszakára a fejünk alá tenni. Szenteste kimentünk a hídra, és ahonnan és amilyen nevű fiú jött legelőször, abba az irányba és olyan nevűhöz megy majd férjhez a lány, úgy mondták.

– Papírra felírtunk neveket, fejünk alá tettük, minden este tűzbe hajítottunk egyet, és ami megmaradt, olyan nevű fiú volt a jövendőbeli.

Előbb énekelt, mint beszélt

– Tiszasalamonban születtem, és gyerekkorom óta zenélek – mesélte Bernáth Ferenc. Sőt, a szüleim szerint előbb tudtam énekelni, mint beszélni. Születésnapra, Mikulásra mindig hangszert kaptam, főleg szájharmonikát. Édesapám hegedűt is készített nekem. Ha egy hangszert a kezembe vettem, azt meg tudtam szólaltatni. De nem tudom, kitől örökölhettem ezt. Később Huszton, majd Ungváron tanultam karmesternek. Mellette zongorát és harmonikát. Megtanultam gitározni is, egyedül. A katonaságnál is zenész voltam, és utána is muzsikáltam, például az ungvári Korona Szállóban. 1972-ben kerültem Téglásra. A lányom és a fiam is zenei pályára léptek. A 80-as években egy csapattal februártól decemberig minden hétvégén lagziban zenéltünk. Most leginkább népzenét szoktam muzsikálni. A lányom, Szikora Csilla, szülési szabadságát tölti, így most helyette dolgozom a kultúrházban. Egy asszonykórusnak és a Rózsa Népdalegyüttesnek vagyok a vezetője. Különböző magyar tájegységekből származó dalokkal foglalkozunk. Sok tanítványom akadt eddig. Közülük is a legkomolyabb a fiam, ifj. Bernáth Ferenc, aki ma már gitárművész. De már az unokáim is muzsikálnak.

„Húzd rá!”

Szűcs István a vőfélykedésről beszélt.

– Négy évvel ezelőtt kért meg a család, hogy egy unokatestvérem esküvőjén mondjam el a verseket a vacsoránál a fogások mellé. Ezt meg is tettem, de egy darabig annyiban is maradt az egész. Aztán jöttek még felkérések a rokonságból, de már arra is kértek, hogy mondjam el a búcsúztatókat is. Így egyre több verset tanultam meg, és 2012 óta már teljes egészében is lebonyolítok lagzikat, nemcsak a családon belül A verseket előbb az interneten keresgéltem. Olyanokat választottam, amik jobban illenek a stílusomhoz, amiket jól elő tudok adni. De mindig tudni kell kicsit megújulni, ezért más verseket is kerestem, és került egy vőfélykönyv is, amiből megtanultam néhányat, illetve magam is ki szoktam találni vicces, egyéni köszöntőket. Úgy 12-15 lagzit vezettem le eddig. Már minden magyarok lakta járásban megfordultam. De én csak hobbiszinten űzöm ezt, nem hivatásszerűen. Hétvégenként elvállalok egyet-egyet, ha nincs más elfoglaltságom akkorra. Egyik alkalommal olyan lagzin voltam, amin a násznép egy része és a zenekar is magyarországi volt. Felhoztam a levest, elmondtam a verset, ami pedig úgy végződött, hogy „Húzd rá!” Azt gondoltam, valami csárdás következik, de a magyar Himnuszt kezdte el játszani a zenekar. Furcsállottam, de kiderült, hogy Magyarországon ez a szokás.

Íme egy a versek közül: „Jöjjenek, emberek, lakodalom lesz itt, izzad a vőlegény, mert érzi már a vesztit. Sukár a vőlegény, gyönyörű az ara, mint egy megvalósult álom, oly csinos a haja. Mondanék én csúnyát, de nem visz rá a lélek, a vőlegény haragjától reszketve félek. De az meg készüljön fel inkább a nászéjszakára, nehogy csődöt mondjon az a szegény pára. Tisztelt vendégsereg, én most azt javaslom, hogy az ital mindenki poharából fogyjon. Ne üljünk itt tovább a zenére várva, ürítsük poharunk a boldog ifjú párra.”

Nem méhész méhész

Kocsis Árpád méhész, vagy inkább csak méhészkedik...

– Nem tartom magam nagy méhésznek. Egy véletlen folytán kezdtem el ezzel foglalkozni 15-16 évvel ezelőtt. Leült egy kis rajocska egy almafára, én pedig befogtam. Egy idős bácsi segített nekem ebben, aki méhekkel foglalkozott. Szereztem kaptárakat is. Az első család folyamatosan szaporodott. Most 25 van, de volt már 45 is. Nálunk nem a méztermelés adja a méhészkedés fő profitját. Régen még jobban foglalkoztak az emberek gazdálkodással. Volt napraforgó, tatárka. De most parlagon állnak a földek, a gyom pedig nem terem mézet. Nincs folyamatos hordás, csak akkor, amikor virítanak a gyümölcsösök, az akác, a hárs. Inkább a családok eladása adja a profitot. Én viszonteladóknak adtam el őket, de idén ingyen se kellett senkinek. Méz saját részre van csak, meg barátoknak, ismerősöknek. Nem piacolok vele. Ahogy az a bácsi is mondta, 10 évből egy az, amikor jól lehet pergetni. Nekem is egy nagyon jó év volt eddig, de akkor vittem is ki akácra a méheket. Dolgozni egyedül szoktam a méhek körül. Feleségem segít esetleg, ha nagyobb munka, pergetés van. Fiatalok eddig nem érdeklődtek a méhészet iránt tőlem. Nem sok kedvük van hozzá, mert a méhek szúrnak is, csípnek is.

Míg van, aki emlékszik a régi hagyományokra, addig azok nem halnak meg. S míg van, aki érdeklődik irántuk és ápolja is őket, addig tovább élnek. Éljenek!

Akinek van kiegészítenivalója Téglás múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta