„Nehéz a tiszta élet útját járni, de lehet”

Interjú a Magyar Örökség Díjjal kitüntetett Popovics Bélával

„Popovics Béla ma a kárpátaljai magyar közélet egyik jeles képviselője. Szavaira, előremutató intelmeire, akár a hit fontosságáról, akár a családi élet tisztaságáról és társadalomerősítő szerepéről beszél, figyelni kell. „Merjünk pisztrángok lenni, ússzunk szembe az árral, keresve a tisztább és élhetőbb közeget” – üzeni közösségének a sajtó által, s leszűrve ebből a megszívlelendő tanulságot, még hozzáteszi: „Nehéz a tiszta élet útját járni, de lehet” – hangzott el június 21-én a Pesti Vigadóban Vári Fábián László költő laudációja akkor, amikor a munkácsi Popovics Béla munkássága elismeréseként átvehette a Magyar Örökség Díjat. Popovics Béla az első olyan kárpátaljai, aki ebben a megtisztelő díjban részesült. A díjazottal munkájáról, Istenről, közösségről beszélgettünk.

– Nagy meglepetés, öröm és megtiszteltetés számomra ez a kitüntetés. A megerősítés és a bizalom jele, amely arra kötelez, hogy folytassam azt a munkát, amely végeredményben családjaink, közösségeink, magyar nemzetünk szolgálata. Külön öröm volt számomra, hogy a Pesti Vigadóban egy szép és bensőséges ünnepség keretében a családommal együtt vehettem át a díjat. Velem volt a feleségem, Márti és a négy kislányunk is. Sok barátom, ismerősöm is ott volt az ünnepségen, így együtt örülhettünk.

– Záróbeszédében a magyarság felemelkedéséről szólt. Mi kell ehhez Ön szerint?

– Hiszek a magyarság felemelkedésében. Megítélésem szerint három dologra van szükség ehhez: egyrészt a kereszténységen alapuló lelki és szellemi megújulásra, a személyes Isten újramegtalálására, egy minőségi átalakulásra, mert csak ez képes megőrizni nemzetünket az álértékektől abban a bűnt, hamis csillogást piedesztálra emelő globális vészben, amiben jelenleg élünk. Emellett a magyar nemzet egészének meg kell tanulnia azt, hogy a Kárpát-medencében egy és oszthatatlan magyarság él, s a politikacsinálók bűne az a gyalázat, amit Trianon óta tettek velünk. Harmadrészt pedig egészséges büszkeségre és önértékelésre van szüksége a nemzetnek akkor, ha nagyot akar alkotni. Enélkül nem megy. De ehhez meg kell ismernünk és meg kell szeretnünk nemzetünk kincseit. Jómagam ehhez a megismeréshez szeretnék hozzájárulni a kutatásaimmal.

– Legfőképpen miből állnak ezek a kutatások?

– Főként Kárpátalját, azon belül pedig Munkács múltját és a munkácsi magyar sajtót kutattam, kutatom, s szeretném a jövőben is kutatni. Rengeteg anyagot találtam, ami nem csupán kiindulási alap volt a kutatásaimhoz, hanem érdekessé is tette mindezt. A kutatás eredményeit cikkek, tanulmányok, könyvek és sok-sok előadás formájában próbáltam közkinccsé tenni, amennyire tehetségem és időm engedte. Munkám talán leglátványosabb eredménye, hogy 2004-ben Munkács mellett, Kendereskén megtaláltam azt a helyet, ahol Feszty Árpád barátai társaságában elkészítette a Körkép vázlatait. Idén ott már egy kilátó is elkészült, így a körkép panorámáját bárki megtekintheti, sok turista is érdeklődik iránta.

– Idegenvezet is…

– Úgy 9-10 éve foglalkozom helytörténeti vezetéssel, de hegymászások vezetésére is gyakran felkérnek magyarországi turistacsoportok mellé. És akkor megmutatom nekik Kárpátalját… Ha előttük kimondatlanul is, de célomnak tartom, hogy megmutassam nekik, milyen értékek találhatóak itt, amelyeket valójában tőlük is elvettek akkor, amikor meghúzták a trianoni határokat. Mert sokaknak fogalmuk sincs róla, hogy milyen gazdag ez a vidék. Jó érzéssel és egészséges büszkeséggel tölt el, amikor Munkács múltjáról, a magyar múltról, azokról a kincsekről beszélek, amelyek minden magyar embernek közös kincsei. Büszkeségre és tisztánlátásra is nevel, ha egy adott közösség jobban meglátja és megérti helyét és szerepét a nemzet egészében. Ezért nagyon fontosnak tartom, hogy falvainkban, városainkban, a kárpátaljai magyarokban is kialakuljon az egészséges mentalitás, büszkeség, hogy lássák, milyen fantasztikus kincseink vannak, hogy hihetetlen mennyiségű művelődéstörténeti kincs összpontosul ebben a négy vármegyében. Ha megismerjük és megszeretjük mindezen kincseket, s esetleg Pécsett, Kisvárdán, Budapesten hasonlóval találkozunk, akkor ezeket össze tudjuk adni, s kialakul az egységlátás. Ugyanígy pedig egy pécsi, kisvárdai, budapesti is képes lesz saját kincseihez hozzáadni azt, amit itt megismer. Ha kialakul ez az egységlátás, akkor kialakul az az egységes lendület is, amellyel ez a nemzet valóban nagyot fog majd tudni alkotni.

– Eredeti végzettségei viszont nem e területekhez kötnék.

– Az Ungvári Zeneművészeti Szakközépiskolában zongoratanári diplomát szereztem, majd befejeztem az Ungvári Nemzeti Egyetemen a magyar nyelv és irodalom szakot. Az ELTE-n pedig befejeztem a doktorképzést is, amelyben Kárpátalja sajtótörténetével foglalkoztam, de a disszertációval máig adós vagyok. De már gyerekkoromban is mániám volt Kárpátalja. Tizenöt évesen a hegyeket jártam, és igyekeztem megismerni mindazt a szépséget, ami körülvett. Minden érdekelt, ami a magyar múlthoz kötődött. A '90-es évek közepén kezdtem el tanulmányozni a régi munkácsi magyar sajtót. A Széchenyi Könyvtárban és a beregszászi levéltárban kutattam, és a teljesség igényére törekedve igyekeztem hozzáférni mindenhez, ami elérhető volt, amit meg tudtam szerezni, el tudtam olvasni. Hatalmas anyagmennyiség gyűlt össze, ami jó kiindulási alapot jelent a mai napig is, ha valamilyen témát igyekszem körüljárni, továbbkutatni, elmélyíteni.

– Ön az első kárpátaljai, aki e díjban részesült.

– Szerintem rajtam keresztül a kárpátaljaiaké is ez a díj, hisz ahogy azt Vári Fábián László a laudációban is elmondta: amikor nekem ítélték a díjat, akkor azzal „a kárpátaljai magyar közösség példaszerű élni akarását, nemzetmegtartó képességét is elismerték”. Igyekszem a lányaimmal, Kingával, Rékával, Eszterrel és Bernadettel is megismertetni mindazt, ami szép. Sokat és boldogan foglalkozom velük. Igyekszem velük és csodálatos feleségemmel, Mártival együtt imádkozni, túrázni, cserkészkedni, vagyis olyan dolgokkal foglalkozni, ami értéket képvisel. Úgy gondolom, ha a családban jól működnek a dolgok, akkor sok minden az élet más területein is jól fog működni. Ha az ember képes a másik embernek örömöt szerezni, le tud mondani a saját önzéséről, hogy a másikat közelebb engedje a lelkéhez, akkor ott megtalálhatja a szeretetet, megtanulja megérteni a másikat. Mert a másik ember szemében tudjuk csak igazán meglátni önmagunkat, a másik ember tudja csak igazán megmondani, hogy milyen vagyok apának, férjnek, munkatársnak, idegenvezetőnek vagy épp tanárnak. Közösség kell ahhoz, hogy az ember formálódjék, csiszolódjék, tökéletesedjék. A közösség pedig a családnál kezdődik.

Espán Margaréta