Kányádi Sándor: Éden kapujában

Kiüzentek, hogy nincsenek otthon.

Zavartan állingáltunk egy darabig.

Voltak, akik káromkodtak.

Voltak, akik sírva fakadtak.

Voltak, akik tehetetlen dühükben

nekiestek a kapunak, öklükkel verték,

aztán megszégyenülten elsomfordáltak.

– Ebből nem élünk meg – mondta valaki.

Egy csecsemő felsírt, erre a

szoknyákba fogózók is kezdték

hazaráncigálni anyjukat: kenyeret,

tejet követeltek.

– Jó lesz sietni, mert nyakunkon a tél! –

Eltapostuk a csikkreszívott cigarettákat

másnapos-kesernyével a szánkban,

mentünk ki-ki a dolgára, csak egy-két

ráérő ácsorgott még a bezárt kapu előtt,

ők mondták, ha hinni lehet a szavuknak,

hogy blöff volt az egész, mert utánunk

kinyíltak a gombnyomásra járó kapuk,

nagy autók gördültek ki rajtuk, és

százötvenessel robogtak ellenkező

irányba.

Egy nagyon mai vers, egy igazán örök témáról. Akár így is össze lehetne foglalni Kányádi Sándor nagyszerűen bölcs költeményét. A vers maiságát a szabad formarendezés, valamint a nyelvhasználat adja, az örök témát pedig az időtlen időkig visszanyúló uralkodás és alárendeltség ellentéte. És mindennek kulcsa a költemény címe. Az éden szó természetesen a bibliai Paradicsomot jelenti elsősorban, aztán viszont minden jóléttel és gazdagsággal összekötött boldogságot is, amire minden ember vágyakozik élete során. A versre értett éden viszont egyértelműen a hatalom „kertjét” jelenti, a tömegek elől elzárt exkluzív feljebbvalóságot, ahová bejutni sosem volt egyszerű dolog. Az egyébként 1967-ben született költemény mindent elmond az „édenben” tartózkodó „vezetőségről”, hogy az „kiüzen”: „nincsenek otthon”, vagyis nem óhajt szóba állni az emberek sokaságával. A helyzet tehát abszurd is, hiszen a sokaságot gyengeelméjűnek tekinti a hatalom. A vers slusszpoénját pedig az utolsó kép adja, mikor a gombnyomásra szétnyíló kapukon egy idő után „nagy autók” gördülnek ki, melyek „százötvenessel robognak el az ellenkező irányba”…

Penckófer János