Ahol a szakmai titkok öröklődnek

2014. október 2., 07:00 , 716. szám
Bogáthy Miklós műhelyében

Rovatunk Kisgejőcről szóló részében főként olyan személyeket mutatunk be, akik évtizedeken át űzték, űzik ma is a szüleiktől örökölt, megtanult mesterséget – többnemzedéknyi tudást örökítve ezzel tovább.

Évszázados hagyományok és gyerekcipő

Bogáthy Miklós édesapjától tanulta meg, leste el az asztalosmesterséget, amelyet már bő húsz éve űz.

– Édesapám is asztalos volt. Negyven éven át az FMK-ban dolgozott (műbútorgyár – a szerk.). Amikor nyugdíjba ment, a szerszámai megmaradtak, ragadt is rám valami a mesterségéből, hiszen mellette nőttem fel, besegítettem a műhelyben, amikor kellett, így lassan eltanultam tőle. 1989-ben befejeztem az egyetemet, majd két évet tanítottam az iskolában, de mivel fizetés nem igazán volt, és sokan épp akkor kezdtek el építkezni, 1992-ben nekiálltam asztaloskodni. Főleg épületmunkákat csináltam, ajtót, ablakot, de volt mellette szék, asztal is. Miután Magyarországon divatba jöttek a termoüveges ablakok, mondhatni, mi kezdtük el itt gyártani ezeket először. A nyersanyagellátással nagy problémák vannak nálunk. Az asztalosnak folyamatosan jó minőségű és száraz anyaggal kell rendelkeznie. Persze, a hanta most is megy, és az eladók ráfogják a fára, hogy az nagyon jó anyag, csak azért, hogy el tudják adni. Ha viszont 2-3 év múlva a munka elkezd szétszáradni, gombás lesz, elkezdi enni a szú, az nagy probléma, mert visszaviszik az embernek. Mi előbb kint szárítjuk az anyagot, aztán egy kis szárítóval, amit mi csináltunk. Szükséges, hogy meglegyen az anyag megfelelő szárazsági foka. Amikor széthullóban volt az FMK, ahol édesapám is dolgozott, megvettünk néhány gépet. Amit nem tudtam megvenni, azt csináltunk. Csak olyan munkát vállalunk el, amelyet ezekkel el lehet végezni. Lehetne még gépeket vásárolni, de azokhoz óriási befektetés kell, mert 10-20 ezer dollárba is kerül egy. Magyarországon lényegesen fejlettebb az asztalosipar, mint nálunk. Ott már évszázados hagyományai vannak, míg nálunk még csak gyerekcipőben jár. Ráadásul ott olyan embereket engednek ki a szakiskolák, akikre lehet támaszkodni, akik tudják, hogyan kell gyaluval, vésővel dolgozni, úgy, hogy se magának, se másnak ne okozzon sérülést. Nálunk viszont nem olyan könnyű olyan embert találni, akire rá lehet bízni ilyesmit. Mert ha már egy 80%-ban elkészült munkát rábízol valakire, és az elrontja … akkor kezdheted elölről.

Apáról vőre

Csuhán Gábor a sírkőkészítés fortélyairól, a mesterség elsajátításáról mesélt.

– A sírkövezés mestersége apáról fiúra öröklődik. Mivel apósomnak nem volt fiúgyermeke, így én, vagyis a vő vettem át tőle. Elég nehézkes és bonyolult folyamat ez. A munka az alapanyag beszerzésével kezdődik, amikor ki kell menni a bányába és kiválasztani a megfelelő kőtömböt. Aztán következik ennek a feldolgozása. A folyamat hosszú és sok buktatója van. Csak idősebb mesterektől lehet megtanulni, ellopni, mert senki nem adja ki idegeneknek a szakmai titkait. A műköves munkákhoz meg kell tanulni a keverési arányokat és betonból kiönteni különböző formákat. Minden egyes munkafolyamatot külön meg kell tanulni és begyakorolni ahhoz, hogy egy műhelyt vezetni tudjon valaki. Mindenhez értenie kell az embernek, hogy egy egészet tudjon alkotni. Szalagmunkaként nem megy, mert nem lenne tökéletes a végeredmény. Egészben kell gondolkodni, az alaptól egészen a sírkő lapjáig. Bő tíz év kellett hozzá nekem, hogy a munka mai szintjéhez elérjek. Most a betűvágás részét viszem én, de nekem is meg kellett tanulnom önteni, csiszolni, fényezni, és csak ezek után jött a természetes kövekkel való munka. A kőbeszerzés hihetetlenül macerás, mivel az országban gyakorlatilag nincsenek bányamérnökök. Van például nálunk olyan bánya, amit 1947-ben nyitottak, és már tönkrement. Az olaszországi carrarai márványbányát Kr. e. 800-ban nyitották meg, és ma is működik. Ennyit jelent, ha valaki ért a bányászathoz. A megrendelők sokszor nem igazán tudják, mit is szeretnének. Mindegyik megrendelés különbözik a másiktól. A keret sokszor egyforma, de a sírkő már nagyon ritkán. Fejfából pedig több száz van. Mivel a síremléknek négy sarka van, így legalább 4 ember kell a kiszállításához is. Az „egyfős” mester ritka. Egy köbméter kő súlya majdnem 3 tonna. Egy egyszerű váza, ami a legkönnyebb dolog nálunk, 30 kiló. Mi négyen dolgozunk a műhelyben. A betűvésést már géppel végezzük. A kézi vésés veszélyes, mert munka közben az ember arcába, aztán a tüdejébe kerül a kőpor. Sokszor jönnek hozzánk, hogy javítsuk ki valaki más munkáját. De csak ritkán tudunk segíteni, mert az ember nem vállalhat felelősséget azért, amit nem ő készített.

A nagy Kaszás

– 2009 augusztusában vezettem le az első lakodalmamat, egy barátom felkérésére – mesélte Kaszás Roland vőfély. – Igazából viccből indult az egész. Amikor meghallottam, hogy az egyik barátom nősülni fog, mondogattam neki, hogy akkor majd én leszek a vőfélye. Ő pedig végül engem hívott. Akkor még nem is gondoltam rá, hogy ezzel fogok majd foglalkozni. De annak az évnek szep­temberére és októberére is kaptam 2-2 felkérést. Sok mindent a saját szavaimmal mondok el, és az idén rendezett VI. Kárpátaljai Vőfélytalálkozóra megszületett az első saját versem is. Átlag 20 esküvőn vagyok egy évben. Több mint 80 esküvőn vőfélykedtem már. Az elmúlt 2-3 évben több alkalommal is előfordult, hogy egy lagzin kért fel egy másik pár az esküvőjére. Egy közös találkozón megbeszéljük a lagzi előtt, mit szeretnének, és mit nem szeretnének a nagy napon. A hagyományos dolgokat sokan nem szeretnék például, mert, teszem azt, a búcsúztatón, ami elég megható mozzanat, nem szeretnének sírást. A régi szokások kimennek lassan a divatból, a ceremóniamester stílus pedig egyre kedveltebb lesz. Ukrán lakodalmakat nem vállalok, viszont megtörtént már, hogy vegyes lagzin voltam. Ott tulajdonképpen szóhoz jutni is alig hagyott az ukrán vőfély. És a szokások is mások. Én például tálalás után 15-20 percig hagyom a vendégeket enni, ő viszont, ahogy leültek, azonnal felállította őket, hogy na, most akkor imádkozzunk, énekeljünk valamit… Ahány ház, annyi szokás, ahogy a mondás is tartja.

Roland vőfélytalálkozóra írt, bemutatkozó verse: „Kaszás Roland a hivatalos sorsom, földi iratokban így kezdtem futásom. Ma már úgy tűnik, formált az Úristen, hisz a beszéd lett az igazi kenyerem. Beszéd, mely néha csalfa és szeszélyes, a ceremóniákon hangos és kétséges. Hirdet, szól arról, mire felkérnek, könnyek mellé csalva sok-sok örömet. Van, aki sír, szomorú utána, van, aki nem bírja, úgy kacag a mája. Ceremóniamester áll a névjegyemen, híres Kisgejőcnek vagyok a gyermeke. Ott születtem én a templom aljában, nagyapám volt neki harangozója. A régi uraságnak, Egri Ferencnek parádés kocsisa. A csizmája ma is itt van a lábamon, hogy keménnyé legyen kitaposott sorsom. Már jó pár éve ebből is megélek, hogy én mások előtt beszélek, beszélek. Mit mondjak én még mást magamról? Gondolom, te is félsz a nagy Kaszástól. Igaz, hogy vele rokonságban állok, de remélem, halál helyett én ma csak nevetést hozok rátok. Parányi rímeim ma rólam, lásd, így beszélnek, ha jó lagzit akarsz, csupán a Kaszást keresd meg. Hát, kedves vendégek, kollégák, hát én ezzé lettem, tetszik, vagy nem, közétek kerültem. A két K legyen elmétekben, hogy csupán a kisgejőci Kaszás kísérjen életetekben.”

Csípték/„nem csípték” egymást

Ráczkövy József néhány éve édesapjától örökölt több tucat méhcsaládot, amelynek tagjai kezdetben előszeretettel csípkedték őt össze.

– 2009-ben, amikor meghalt édesapám, rám maradt a méhészet. Eleinte nem szerettem a méheket, és ők sem engem, mert folyton összecsíptek, ha elmentem mellettük. Mivel korábban nem érdekelt a méhészkedés, sok mindent nem is tudtam róla. De tanulom, még most is a tudnivalókat, a saját bajomon és egy ismerősömtől. Negyven családdal foglalkozom jelenleg. Csak mézet nem gyűjtenek ebben a szárazságban. Igazából nem is nagyon vannak olyan növények, mint például a napraforgó, amiről gyűjthetnének. Az elmúlt két évben semmit se tudtak szinte gyűjteni, etetnem kellett őket. Tavasszal még a bokrokról volt épp valami, de nyáron semmi. Volt, hogy 2-300 l méz is összegyűlt, amit itthon értékesíteni is tudtunk. Bővíteni nem szeretném a méhészetet, részben emiatt, részben pedig azért, mert egyedül foglalkozom csak velük. A családtagok, a lányomon kívül, nem igazán segítenek a munkában, mert félnek a méhektől. Pergetésnél segítenek csak, mert akkor nincsenek ott a méhek. Ez a legkönnyebb része tulajdonképpen, hisz ez már a szüret.

Ettől volt szép

– Édesanyámtól tanultam meg kézimunkázni, amikor 13-14 éves voltam – emlékszik vissza Ruszkovics Márta. – Ő örökké szőtt, vetettük a kendert, szapultunk, dörzsöltük a szöszt. Egy időben nagyon beteg volt, így nagyon korán rákényszerültem sokféle munkára. Ha valaki meg akarta tanulni ezt, az meg is tanulta, míg nézte, más hogyan dolgozik. Emlékszem, én még lámpánál varrtam, horgoltam, fontam, szőttem, necceltem. Mindig kerestük a szép és egyszerű mintákat, amelyeket könnyebb elkészíteni. Fiatalkoromban még kendőt kellett készíteni a vőfélynek, a keresztapáknak a lakodalomra, és ha enni vittünk valakinek, kikézimunkázott kendőbe tettük, a kosarat is ilyesmivel takartuk le. Mindenhová kézimunkákat tettünk. De ma már ez nem divat.

Nemzedékről nemzedékre

Kálmán Béla családjában apáról fiúra szállt az ácsmesterség űzése.

– 1982-ben, édesapám mellett kezdtem el az ácsmesterséggel foglalkozni. Rajta kívül mindkét nagyapám ács volt, és a két testvéremmel együtt mi is azok vagyunk. Munka közben tanultam meg a mesterséget. Úgy 8-10 évig vele dolgoztam, aztán, amikor meghalt, muszáj voltam egyedül vinni tovább. Kezdetben nagyon nehéz volt. Beletelt legalább öt évbe, mire egészen magabiztosan tudtam dolgozni, és már nem féltem attól, hogy a gazda beleköt a munkába. Akkor már tudtam, hogy bármilyen bonyolult szerkezetű tetőt el tudok készíteni. A kisgejőci katolikus templomra mi csináltuk a tetőt, tornyot, és Szürtében is mi cseréltük a tetőt a katolikus templomon. De magánházakon és különböző cégek megrendelésére is dolgozunk, a testvéreimmel együtt. A 90-es években sok 3-4 emeletes házra kellett tetőt készíteni, most viszont már leginkább 1-1,5 emeletes, vagyis egy szintből és tetőtérből álló házakat építenek inkább. Legtöbbször kész tervrajz alapján dolgozunk, mert a különböző engedélyek miatt ez ma már kötelező. Nem ritka a 400-600 négyzetméteres munka, de volt már 1000 négyzetméteres is. Általában az éttermek, hotelek fedése a nagyobb munka. Összességében maga az ácsmunka, tehát a faszerkezet összeállítása és kiépítése a legnehezebb a mesterségünkben. Amikor ez megvan, már könnyebben megy a többi, a fóliázás, lécezés, fedés. A szerkezeti munkával van leginkább problémájuk a fiatalabbaknak. Egy egyszerű, kétoldalas tetővel még elboldogulnak, de bonyolultabbakkal már nem. Az évek során abban változott leginkább a mesterség, hogy régen egy fűrésszel és egy baltával csináltunk meg mindent. Most viszont már mindenre megvannak a megfelelő gépek. Fizikailag ezért százszor könnyebb a munka most, mint akkor, amikor elkezdtem a mesterséget.

Akár a beszéd, akár a fizikai munka a gejőci jó mesteremberek kenyere, reméljük, a szülőktől örökölt tudást gyermekeik, s falubelijeik is egyaránt értékelik, megbecsülik, megtanulják és továbbadják majd.

Akinek van kiegészítenivalója Kisgejőc múltjához, jelenéhez, értékes tárgyaknak, papíroknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta