Sok új, sok régi érték

„Felkérem, uraim, hogy legyünk csendesen, hadd végezhessem el dolgomat rendesen. Annak szolgálok én ez házba’ szívesen, ki szépen mulat és becsületesen.” E pálinkaköszöntő vers első sorai a '40-es évek elején még biztosan szóltak a munkácsi járási Szernye lakodalmain, s most újra szólnak – nemcsak a szernyeieknek.

A Szernye-mocsár hajdan több mint 100 négyzetkilométernyi területet foglalt el. Vizét a Szernye folyó vezette le, amely nevét a szláv srna (jelentése: őz) főnévről kapta. E folyó mentén „született” meg Szernye, ahonnan most néhány olyan személyt mutatunk be, akik sokszor saját erejüket, idejüket nem kímélve űzik mesterségüket, hobbijukat, mely bár a „modern világban” is megállja helyét, valójában a régmúlt időket eleveníti fel.

Köt–bont–köt

Horkay Mária építészmérnöknek készült. Igaz, ma nem monumentális építményeket, hanem „csak” kézimunkákat alkot, de munkái azért ugyanolyan szépek és időtállóak.
– Hároméves koromtól foglalkozom ezzel. Álltam édesanyám háta mögött, amikor horgolt. Megfigyeltem, hogyan csinálja, és így megtanultam. Egyszer elvettem egy munkáját, amelyen dolgozott, és azon próbáltam meg. No de nem sikerült olyan jól, mint neki. Ő viszont nem akart tovább tanítani, mert haragudott rám, nem akarta, hogy én is ezzel foglalkozzam. Nagybátyám feleségét kértem meg, hogy tanítson. És ő megtanított. A kötés, hímzés, keresztszemes- és tűhímzés aztán már jött magától. Sokat kézimunkáztam egy cégnek, amely az Ungvári Drámai Színház számára szolgáltatott be munkákat. Tulajdonképpen színházi jelmezeket készítettünk. Kötényeket, mellényeket, szoknyákat, blúzokat hímeztünk ki. Később nagyon sok „goblánt” (gobelint – a szerk.) is készítettem, horgoltam nagy horgolótűvel pokrócot, terítőt, kötöttem plédet, sapkát, sálat, kesztyűt, de csak a hozzátartozóimnak. Nem szeretnék „elszámolásra” menni. Az ötleteket kézimunkakönyvekből merítettem. Nem sajnáltam értük a pénzt. Megvettem még az ukrán nyelvűeket is, és ha a szöveget nem is értettem, a rajz alapján rájöttem, hogyan kell haladni a mintában. Sok tanítványom is akadt. Még Bátyúban laktam, amikor divatba jött a pilótasapka. Sokan jártak hozzám, hogy tanítsam meg őket ilyet kötni. Én képes voltam fennmaradni akár egész éjszaka is, hogy rájöjjek valamire. Megtörtént, hogy észrevettem, a könyv írt le hibásan valamit, azért nem jött össze a minta. Így, miközben kötök, bontok is jó sokat. Akinek pedig van akarata ehhez, az meg tudja tanulni. Nálunk a családban mindenki tudja, még a fiam is. A négyéves unokám egy játékára maga kötött mellényt. Sokan mondják, hogy ez nem megy nekik, pedig ha valaki tudja a sima és a fordított szemet, akkor a többi adódik magától.

„Akkor én pap leszek...”

A beregrákosi születésű Orbán Irén szintén hímez, de esetében a tűt nem ujjai, hanem a varrógép forgatja.
– Iskolás koromban szerettem meg a kézimunkákat. Megtanultam kötni, hímezni, keresztszemezni, a szomszédasszonyom „ekonomkával” is megtanított varrni, vagyis tűhímzéssel. Ilyen munkánál az anyag fonákán nem látszik a minta, mert nincs betömve a közepe is, csak a két szélére vesszük hátul az öltéseket. Később Rákoson dolgoztam, paplanhuzatokat, ruhaneműket, kesztyűket varrtunk. Onnan küldtek egy varrodába Királyházára. Aki akart, mehetett egy gyárba tanulni az ottani munkásoktól hat hónapon át. Anyám azt mondta, pap lesz belőle, ha megtanulom – de csak sikerült. Majd visszakerültem Rákosra, de ott ilyen munkát nem adtak a kezünkbe. Mindig azt készítettük, amire megrendelés volt, például szalvétákat vagy épp hajózászlókat. Addig dolgoztam ott, míg férjhez nem jöttem Szernyére. Utána is folytattam a munkát, de már csak bedolgoztam Munkácsra. Szernyén nem nagyon kellett a kézimunka. Amikor a lányomnak például kelengyét készítettem, ami Rákoson nagy divat volt, itt még csak meg se dicsérte senki. Így nem is nagyon vállalhattam itt megrendeléseket, legfeljebb magunknak dolgoztam. Volt, aki azt mondta a kézimunkára, hogy ez giccs. Pedig nem az, soha nem is lesz az, és a divatból sem fog teljesen kimenni soha, mert mindig érték marad. Én szeretek ezzel foglalkozni, főleg akkor, amikor ideges vagyok, mert valahogy megnyugtat. Leginkább riselni szeretek. De én készítem például Dobronyba a gimnáziumba (a Nagydobronyi Református Lí­ceumba – a szerk.) a Bocskai-nyakkendőket és a ballagó táskákat is.
A riselés (lyukhímzés) menete: Előbb körül kell varrni a mintát géppel, majd kisollóval kivágni a felesleges részt, eldolgozni a széleket, végül beletenni az adott mintát a keletkezett résbe, lyukba.

Sok minden eltűnt…

Üveg köpülő, keresztszemes kézimunkák fél évszázados, eredeti mintái, különböző lámpák, edények, régi hurkatöltő, kerekes guzsalyok, motolla, szenes-vasalók, a Balogh Sándor vezette Gyöngykaláris Hagyományőrző Csoport néhány ereklyéje – ezek, és még sok más értékes darab képezi Tóth Béla régiséggyűjteményének részét. A nemsokára már háromgyermekes fiatalember saját korát évtizedekkel, sőt évszázadokkal megelőző tárgyaknak is büszke tulajdonosa, s nemcsak felismeri a hajdani paraszti észjárás alkotta használati tárgyakat, de gyanítom, ha alkalom adódna rá, használni is tudná bármelyiket.
– 2007-ben kezdtem el komolyabban régiségekkel foglalkozni. A – most már – feleségem Beregszászban tanult, s egy alkalommal, amikor leutaztam hozzá, elmentünk a Bereg-vidéki Múzeumba, mert tudta rólam, hogy érdekelnek a régiségek. Körbenéztem, s sok olyan tárgyat láttam, amiről ugyan nem tudtam, hogy mi, de tudtam, hogy nekünk is van olyan otthon. Miután hazamentem, lehoztam őket a padlásról, megpucolgattam, és próbáltam minél többet összegyűjteni, főleg a szomszédoktól, rokonoktól. Sok dolog nevét a múzeumban néztem meg, később pedig a tévében, az Ízőrzők és a Kerekek és lépések c. műsorokban is sok érdekességet láttam. Ma pedig már interneten is rá tudok keresni a dolgokra. A régi falusi háztartási eszközök legalább 90%-át már ismerem. A gyűjteményemben úgy 150-200 féle dologból összesen 300-nál is több tárgy található, mert van, amiből több is van. Főleg a szernyei és környékbeli dolgokat gyűjtöm. Sok tárgy származik Barkaszóról is, a feleségem nagymamájától. Náluk tele volt a padlás régiségekkel. Az egyik legkedvesebb ezek közül egy szarvasagancs-fogantyús sétabot, amely a feleségem nagymamájának dédapjáé volt. Főleg azokat a tárgyakat szeretem, amelyek a családomhoz kötődnek. De idős emberekhez is ellátogatok a faluban, mert nemcsak tárgyakkal foglalkozom már, hanem elkezdtem a falu helytörténetét is kutatni régi fényképeken, elbeszéléseken, történeteken keresztül. Olyan dolgokat keresek, amikről a mai fiatalok már nem is tudják, hogy voltak itt valaha. Régen például tűzoltóság is volt nálunk, egy fakerekű szekér volt a tűzoltóautó. Balogh Sándornak hintója is volt. Voltak cséplőgépek is a faluban. De ezek mind eltűntek. A szovjet érában sok minden eltűnt… Ezeket legalább fényképek alapján próbálom felkutatni. Az iskolába gyakran kérnek el néhány dolgot egy-egy kiállításra. Ez jó, mert sok olyan dolog van, amit a mai fiatalság már nem láthat, mert pl. nem vetnek már kendert, hogy láthatnák egyáltalán, hogyan zajlik a szövés. Nagyon jónak tartom, hogy a Nagyberegi középiskolában még tanítják ezt. Jó lenne, ha nálunk is foglalkozna ilyen dolgokkal valaki. S az is, ha lenne egy falumúzeumunk, ahol bárki megtekinthetné ezeket a dolgokat, s nem kéne érte Ungvárra vagy máshova utaznia.
– Érdeklődsz a vőfélykedés iránt is…
– Igen, de csak a verseket kezdtem el összegyűjteni, még nem tanultam meg őket. Nem tudom, lesz-e ennek a dolognak folytatása, de azért érdekel. Nemrég került el hozzám egy füzet régi vőfélyversekkel.
Az említett versek a szernyei Bimba Balázs tulajdonát képezték, s a múlt század '40-es éveiben jegyezte le őket.
Két nem tárgyi emlék Tóth Béla gyűjtése kapcsán:
– egy menyasszony kelengyés ládájának tartalma: egész türet vászon, továbbá vászonból szőtt lepedő, párnahuzat, ágynemű, blúzok, törülközők, hímzett kendők, komakendők.
– egy régi szokás, az aratóünnep: amikor az utolsó földdarabon is megtörtént a betakarítás, a csoportba verődött szernyeiek énekelve végigvonultak a falun, vállukon favillával, amelynek ágait búzavirággal, mezei virágokkal, kalászkoszorúval fonták be.

Pongó mester

– Kovácsmesterséggel akkor kezdtem el foglalkozni, amikor lemaradtam az iskolából, 7. osztály után – emlékszik vissza Orbán Elek. – Az itteni kovácsműhelybe kerültem. A mesterem, Pongó István Magyarországról került el ide. Mellette tanultam vagy 5 évig, ha nem tovább. Tanultam és közben dolgoztam is. A kolhoztanyán voltunk, ahol jószágokat tartottak. A teheneknek minden nyáron le kellett vágni a szarvuk hegyét, mielőtt mentek a legelőre. Lovat patkoltunk, átcsináltuk a szekerek fakerekeit, amikor gumikerekek is voltak. Ez volt a dolgunk.
Elek bácsi cigány mesterek mellett tanult és dolgozott. 1979. október 5-én súlyos baleset érte, mert felrobbant egy hordó, amit épp hegesztett. Felépülése után visszakerült a kolhozba, s ott dolgozott addig az, „míg be nem döglött”. Munkája során pedig még szeg nélküli patkót is látott. Egy cigány ember 25 rubelt ígért az egyik kovácsnak, ha bevasalja lovát. Ő látatlanban igent mondott. Viszont a jószág körme annyira rossz volt, hogy nem lett volna hova beszögelni a patkót. A leleményes mester viszont olyat készített, amelynek széleit vissza lehetett hajtani, rásimítani a patára. Jó munkájáért végül 50 rubel ütötte a markát.

Ablak a világra

Tóth Attila, a bemutatott régiséggyűjtő testvére a festésben találta meg kedvenc időtöltését.
– Már iskolás koromban is mindenképp szerettem volna kipróbálni a festést, mert nagyon jól rajzoltam. Később a feleségem és anyósom is biztattak, hogy próbálkozzam meg vele. De egyáltalán semmit nem tudtam a festészetről. Utánakérdeztem, hol lehet megvenni a szükséges dolgokat, s meg is vásároltam, ami kellett. Elkértem egy képet egy ismerősömtől, átmásoltam, s annyira jól sikerült, hogy mindenki biztatott, folytassam. Vásárolgattam festészettel foglalkozó könyveket is Magyarországról, de internetről is megtanulok néhány dolgot. Ismerőseimnek, testvéreimnek sok munkámat odaadtam már. De megrendelésre is festettem. Számomra ez inkább csak hobbi. Szeretem csinálni, megnyugtat, de tavasztól őszig munkába járok, így ezzel inkább télen tudok csak foglalkozni. Főként tájképeket festek. Szeretem a természet szépségét. Amikor ráteszem egy kész képre a keretet, majd felrakom a falra, az számomra olyan, mintha egy ablak nyílna arra a világra, amelyet lefestettem. Igazából mindent a magam baján tanultam meg, és nagyon sajnálom, hogy nem végeztem el a szakiskolát. De amikor az embernek már családja van, nem ilyesmire költ. Jó lett volna elszegődni egy festő mellé is tanulni, de hát nemcsak úgy megy az. A tanult festők az egyszerű hobbifestőket lenézik. A fiam, azt hiszem, jó úton halad a festés terén. Én vázrajzot szoktam készíteni előbb, és arra festek. Neki az iskolában hasonlóan kell festenie, de egyre inkább mellőzi az előzetes rajzot. De még tanulnia kell, és nekem is. Szeretnék egyszer nem csak hobbiszinten festeni.
„Isten, jó Atyánk, a te tárházadból vettük ezen jókat, amelyekért mondunk hálaadó szókat. Mert tudjuk, kedveled a hálaadókat, szolgáltass minékünk továbbra valókat.” Reméljük, megadja. A segítségért, áldozatos munkáért pedig nekik: „Húzd rá, te muzsikás, mindjárt megfizetek, csak az erszényemért Budára küldetek. Húzd rá, te muzsikás, hadd lássak egy friss gavallért, majd, ha visszatérek, megfizetem a bért.”
Akinek van kiegészítenivalója Szernye múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta