Zsille Gábor Varsó

Érkezés után kezdetét vette az ötnapos ünnep,
az időtlen üldögélés napernyők alatt,
séta parkokban, szobrok és galambok között,
az emlékműnél óránként őrségváltás,
elégedett turisták, vakuvillogás.
És sehol egy felhő az égen, sehol egy baljós jel.
Mindeközben a fejemben lakó idegenvezető
ezeket mondta:
Ennél a falnál hatvanöt embert
lőttek agyon a nácik.
Ebben a házban négy egyetemista
halt meg a felkelés során.
Ahol most ülünk, a sörsátor mellett
kezdődik a középkori csatornarendszer,
amelyen keresztül jöttek-mentek
az összekötők, kamasz cserkészlányok.
Minden üzenettel négyen indultak útnak,
és legfeljebb egyikük érkezett meg.
Itt lökte a sárba egy náci tiszt
a hetvenkilenc éves professzort,
aki legkedvesebb könyveit menekítette.
Mialatt agyonverték, testével Hérakleitoszt védte.
Jobbra látható a hősiesség.
Balra a feltámadásba rejtett halál.

Zsille Gábor (1972) a Magyar Írószövetség választmányi tagja, a Műfordítói Szakosztályának titkára, az Új Ember című katolikus hetilap munkatára, a kortárs magyar költészet jelentős szereplője. Itt olvasható Varsó című versében egy derűs, békés varsói nap jelene, valamint e város történelmi emlékezete kerül egymás mellé.
A költemény tiszta gondolatmenetét egy olyan városnéző ember teremti meg, aki idegenvezetővé lép elő egy adott pillanatban. Ezért a versbeli egyes szám első személyű megszólaló hangneme higgadt, beszámoló jelleget ölt. Mondhatni érzelemmentesen számol be olyan tényekről, amelyek egyébként igen erős érzelmi töltetet hordoznak. A szabadvers tehát két részre osztható: első szakasza egy békés helyzetleírás, a második pedig történelmi emlékek felidézéséből tevődik össze.
A második részben így tűnik elő a lengyel főváros szemmel természetesen nem látható valósága: a jelenben a múlt. Aztán a múlt kultúrájában a barbarizmus. Mert bárhová tekint e versbeni „idegenvezető”, mindenütt ott a pusztítás. Az egyik falnál hatvanöt embert végeztek ki egykor a nácik, a közeli házban „négy egyetemista halt meg a felkelés során”. A középkori „kamasz cserkészlányok” hősiessége mellett hangsúlyossá válik a hetvenkilenc esztendős professzor „agyonverése”, aki „legkedvesebb könyveit menekítette” csupán. És aztán a vers végén a döbbenet, a legszebb költői lelemény, ami egyben tipikus turistavezetői megfogalmazás: „Jobbra látható a hősiesség. Balra a feltámadásba rejtett halál.” No comment…

Penckófer János