Szavárd magyarok: kik voltak, mi lett velük?

Történelmi kérdőjelek

2017. június 12., 13:29 , 856. szám

„A türkök népe (eleink bizánci megnevezése – L. M.) régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet… De abban az időben nem türköknek mondták őket, hanem valamilyen okból szávartü ászfalünek nevezték őket… Amikor a türkök és az akkor kangarnak nevezett besenyők közt háború ütött ki, a türkök serege vereséget szenvedett, és két részre szakadt. Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, de ezeket a türkök régi nevén mostanáig szávartü ászfalünek hívják…” – írta Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár 950 körül szerzett, A birodalom kormányzásáról c. könyvében, melyben részletesen foglalkozott a Bizánci Birodalommal kapcsolatban álló népekkel, így őseinkkel is. De kik is voltak ezek a Perzsia közelében hazát talált magyarok, akiknek a megnevezése később szavárdokra módosult?

Először is tisztázzuk: honnan származhat ez a különös szávartü ászfalü (más változatokban: szavarti aszfali, illetve szavartoi aszfaloi) megnevezés? Nos, a „szavarti” szó örmény eredetű, jelentése: „fekete fiú”, a császár pedig A ceremóniákról c. művében említést is tett „a fekete fiúknak mondott szavarti népről”. S miként lett a szavarti kifejezésből szavarti aszfali (szavartoi aszfaloi, szávartü ászfalü)? A tudós uralkodó valószínűleg meg akarta magyarázni a „szavarti” szó jelentését. Ezért odabiggyesztette mellé a „földi szurok, természetes aszfalt” jelentésű „aszfaltosz” kifejezésből származó „aszfali”-t („aszfaloi”-t), mivel a természetes aszfalt is fekete színű, s így megadta a „szavarti” szó jelentését – „fekete” –saját édes görög anyanyelvén. Konstantinnak egyébként tudomása volt róla, hogy a szavarti nép Perzsia vidékén, pontosabban: a Kaukázus környékén él. Ugyanakkor a régi magyar nyelvben szovárnak mondták a földi szurkot tartalmazó talajt, a „szovár” átvitt értelemben „feketét” jelentett, a nem sokkal 950 előtt a bizánci udvarban tartózkodó Bulcsú és Termacsu magyar hercegek pedig minden bizonnyal szovárokként tettek említést keleten maradt néprészünkről, mivel az utóbbiak lehettek a fekete magyarok, s természetesen el is magyarázták a császárnak a „szovár” szó jelentését. Így aztán Bíborbanszületett Konstantin szávartü ászfalüknek (szavarti aszfaliknak, szavartoi aszfaloiknak) nevezte el a Kaukázus vidékén élő magyarokat. És érdekes, hogy ekkor, a X. század derekán a két néprész még kapcsolatot tartott egymással. Mert mit is olvasunk A birodalom kormányzásáról c. műben? „A türköknek amaz előbb említett népéhez, mely kelet felé, Perzsia vidékén telepedett meg, ezek a nyugati vidéken (vagyis a Kárpát-medencében – L. M.) lakó, előbb említett türkök mostanáig küldenek ügynököket, és meglátogatják őket, és gyakran hoznak választ tőlük.”

De mikor és hol szakadtak el tőlünk a szavárdok? László Gyula szerint az események a VI–VII. században következtek be. Ekkortájt őseink – vagy ha népünk tényleg kettős eredetű, a pontosítás kedvéért: a második honfoglalás népe – a Volga jobb partján éltek, a nagy folyam könyökénél, ahol a Káma belé torkollik, s más nomád, félnomád népekhez hasonlóan, három tömbre tagolódtak. A később a besenyőkkel törzsszövetségi kapcsolatra lépő sztyeppei nép, a kangarok VI–VII. századi támadása a derékhadunkat, valamint a jobbszárnyunkat érte. Az előbbi ezt követően délnyugatra vándorolt, és a Don, a Volga, a Fekete- és a Kaszpi-tenger, valamint a Kaukázus által határolt sztyeppei állam, a Kazár Birodalom hatalma alá került, s a birodalom északnyugati határvidékén, Levédiában telepedett meg. A jobbszárny a Kaukázus vidékére vándorolt, a balszárnyat azonban alig érintette a támadás, így az a helyén maradt, s őket találta meg Julianus barát a 1636-ban.

A következő évi mongol támadás azonban elsöpörte őket…

De mi történt a szavárd magyarokkal? Országuk a Kaukázus északkeleti előterében, a Kaszpi-tenger felé igyekvő Kuma folyó mentén és a hegység északi vonulatai közt terült el. A velük való intenzív kapcsolataink a X. század után – nem tudni, miért – elhaltak. Fennmaradt viszont XXII. János pápának Jeretamírhoz, az ázsiai magyarok királyához intézett, 1329. október 2-i keltezésű levelének a másolata, melyben az egyházfő az uralkodó azon kérésére válaszolt, hogy küldjön országába keresztény papokat. A levélből az is kiviláglik, hogy az országban élő magyarok, alánok és malkaiták (egykori népvándorlás kori nép) már akkor is jó ideje keresztények voltak, Jeretamírt pedig a levél Magyarország keresztény fejedelmei leszármazottjának nevezi. A XIII. század elejétől ugyanis intenzív római misszió kezdődött e keleti vidékeken, IV. Ince pápa egyik, 1245-ös keltezésű bullájában pedig már név szerint is szó esik a Kuma menti magyarok földjéről. Csak az ország vezetői jobban el szerették volna mélyíteni saját maguk és népük keresztény hitét, ezért kértek 1329-ben papokat a pápától. Az egyházfő által az ázsiai magyarokhoz, alánokhoz és malkaitákhoz küldött, egyházi tanítójukként kijelölt Tamás püspök 1330 áprilisában indult el kelet felé, hajóval jutott el Szoldajba, a Krím félsziget egykori kikötőjébe, s júliusban érkezett meg a Kuma-menti Magyarországba. Később pedig még egy püspök, a ferences rendi Taddeus is odautazott, s három ferences rendi kolostor is működött az országban, mely azonban két mongol államalakulat: a közép-ázsiai Csagatáj Birodalom és a kelet-európai, valamint a kazahsztáni sztyeppvidékre kiterjedő Arany Horda között a XIV. század végén kitört pusztító háború áldozata lett.

Maradtak-e régészeti emlékei? A Kuma mentén, Bu­gyon­novszk város mellett emelkednek Madzsar városának középkori romjai. A források megoszlanak a kérdésben, hogy eredetileg Magyarnak nevezték-e, s ez volt a Kaukázus-vidéki Magyarország fővárosa, vagy örmények lakták a települést, melynek neve örményül a must szóra vezethető vissza. Mindenesetre a kaukázusi magyarok – országuk bukása után – beolvadtak a környező népek tengerébe, s csak kiterjedt régészeti feltárásokkal lehetne napvilágra hozni e keleti Magyarország emlékeit, hogy minél jobban meg lehessen világítani egykori életét.

Lajos Mihály