Szegénységi bizonyítvány

Jobb sorsra érdemes szülőföldünk általános és középiskoláiban immár kiosztásra kerültek az év végi bizonyítványok. Nem egy közülük tele rossz jegyekkel, mivel az értelmiségi pályák, a tanultság, a tudás, a műveltség társadalmi megbecsülésének a hiánya miatt sok diáknak egyszerűen nincs kedve a tanuláshoz. De milyen bizonyítványt állíthatunk ki vakvágányon dülöngélő országunkról, társadalmi viszonyainkról, ha csak végigsétálunk Beregszászon, Munkácson, Nagyszőlősön, Ungváron – a mindenkori magyar királynék, illetve Zrínyi Ilona, valamint báró Perényi Miklós, vagy éppen gróf Bercsényi Miklós hajdani városain?

„Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?” – tehetjük fel, Vörösmarty Mihályt idézve, a kérdést. Mert tele vannak a városok – nem, nem akácfavirággal, hanem olyan dolgokkal, melyek nem méltók e nagy múltú településekhez. Ha az ember végigsétál a beregszászi városközpontban fekvő Kossuth téren, nincs olyan nap, hogy ne találkozna rokkantakkal, kéregetőkkel, kóbor kutyákkal. Például a minap az Adamas ékszerbolt bejáratánál találkoztam egy betegségét igazoló bizonyítványát felmutató, gyógykezelésére koldulva pénzt gyűjtő asszonnyal. És az ordító társadalmi egyenlőtlenségek jelképeként is felfogható, hogy míg odabent a bérből és fizetésből élni próbáló átlagpolgárok többsége számára megfizethetetlen árú arany és ezüst ékszerek csillognak-villognak a tárlókban, elkápráztatva a szemet, addig odakint egy holtszegény beteg – szégyenérzetét elfojtva – kéreget. Mert egyre nehezebben megfizethetők az euroatlanti integrálódásunkkal egyenes arányban dráguló gyógyszerek, az ingyenes egészségügyi ellátásról pedig mindenki tudja, hogy mennyire „ingyenes”…

És nemcsak a gyógykezelésük végett, vagy egyszerűen a mélyszegénységük miatt kéregető koldusok jelzik Kárpátalja-szerte, hogy szerteszét szakadt a szociális védőháló, hanem a rokkantak is, akik tolókocsiban ülve koldulnak, bár akad, aki – szégyellve a kéregetést, s mert játszani is tud valamilyen hangszeren – harmonikázva gyűjt pénzt a létfenntartására mint utcai zenész. Ám a rokkantak kéregetése terén nagyot tud villanni a keletiség is… A minap láttam például egy természetesen sajnálatra méltó, szerencsétlen, kolduló rokkantat, akinek térdtől lefelé hiányzott mindkét lába, de még ki is takarta borzalmas, csonkolt végtagjait. Talán azt remélte, hogy így jobban meg­esik rajta a járókelők szíve, pedig aki ad, így is, úgy is ad pénzt, a csonkolt végtagok látványa viszont nemcsak sajnálatot, de iszonyodást is kivált. Ettől csak az volt keletibb, amikor pár éve egy természetesen sajnálatra méltó féllábú rokkant úgy ment be kéregetni egy nagyszőlősi kávézóba, az étkező, ivó emberek közé, hogy kitakarta iszonyatos végtagcsonkját, amivel a szerencsétlen alaposan túllőtt a célon… De persze, kéregetők és kéregetők közt is van különbség. Az ember magától értetődően ad alamizsnát a saját betegségüket, vagy gyermekük betegségét dokumentummal igazoló kéregetőknek, illetve a láthatóan valóban rokkant, szívfacsaró látványt nyújtó nyomorékoknak. De… Van, aki nem méltó arra, hogy az ember adakozzon neki. Jó pár éve egy helyiérdekű mo­torvonaton utazva láttam, hogy egy 5-6 éves forma „kisebbségi” kislány kéreget, azt kántálva, hogy „apátlan, anyátlan árva vagyok”. Mire az utasok egyike rákérdezett: „Hol van az apád?” Mire a gyerek ugyanazon a kántáló hangon közölte: „Otthon van.” Pedig éppenséggel munkát is vállalhatott volna, akár segédmunkásként is, ahelyett, hogy a gyerekét „apátlan-anyátlan árvaként” koldulni küldje, kihasználva mások jószívűségét…

De visszatérve a valóban kéregetni kényszerülő koldusokhoz. Okkal merül fel a kérdés, hogy egy állam, melynek vezetői, melynek politikai-gazdasági „krémje”, pontosabban: dúsgazdag oligarchái kacsalábon forgó kastélyokban laknak, csillogó-villogó gépkocsicsodákon közlekednek, és szépen gyűlnek, gyűlögetnek a millióik, a milliárdjaik – nem hrivnyában, hanem amerikai dollárban –, ahol egy kisszámú felső réteg tejben-vajban fürdik, hogy nem voltak képesek e tejben-vajban fürdő vezetők eddig sem és most sem fenntartani a szociális védőhálót? S tovább folytatva a gondolatmenetet, okkal kérdezhetjük: egy ország, ahol van (még) erdőkincs, hegyvidék, tengerpart, termálforrások, ásványvízforrások, szénbányák, Európa legjobb termőföldjei, hogyan jutott odáig, hogy 27 év alatt is képtelennek bizonyult felépíteni egy jól működő nemzetgazdaságot? Miért alakult ki egy beteg társadalom, melynek csúcsán ott ül egy kisszámú politikai-gazdasági elit, alatta egy, a 2015-ben megkezdődött horribilis áremelkedések, rezsiköltség-emelések óta mindinkább kettészakadó középosztály, melynek felső, kisebb része kétségbeesetten kapaszkodik fűbe-fába, hogy le ne csússzon, a nagyobbik része viszont lecsúszóban van, alatta pedig ott terpeszkedik egy hatalmas szegényréteg, melynek legalján kéregetnek a szétszakadt szociális védőhálón alázuhant, kéregető koldusok?

A válasz magától adódik: államunk vezetői nem értenek, és igazából soha nem is értettek az államépítéshez, kiállítva magukról a szegénységi bizonyítványt…

Lajos Mihály