Bringasirató

2018. augusztus 5., 14:16 , 915. szám

Pazar kerékpár volt. Csillogó, villogó. Krómozott, nikkelezett. Egyáltalán nem tucatbringa. Vastagabb vázú, szélesebb kerekű. Lámpával, villogókkal, fényvisszaverő prizmákkal gazdagon telespékelve. Elől, hátul öblös csomagtartók.

Még alig pirkadt, amikor Géza büszkén, a hatást lesve kigördítette a fészerből, hogy elkápráztasson vele. Csaknem két évig kuporgatott a járgányra. Ragyogott a szeme. Én meg nem fukarkodtam a dicsérő jelzőkkel.

Derűs hajnal volt, simogatóan meleg. Pecázni készültünk. Több napja tombolt már a júliusi kánikula. De Géza váltig állította, tud egy olyan helyet a folyón, ahol a döglesztő forróságban sem apad el a halak életkedve és étvágya. Horgászbotok, hátizsák, csali. Elemózsiának parizerrel gazdagított kenyér. Szomjoltónak néhány doboz behűtött árpalé.

Géza mindenáron az új kerékpárjával akart menni. Próbáltam lebeszélni. Az odaút alig két kilométer. Terhünk se vállzsibbasztó, sérvkeltő. Kár a poros földúton, éles köveken lestrapálni a vadonatúj szerzeményt. „Mivel én gyalogszerrel vagyok, te úgy is csak tolnád mellettem” – érveltem. Hasztalan. Géza konokul kötötte az ebet a karóhoz, azaz  magát a bicajhoz, mondván: „És ha napközben véletlenül elfogy a toroköblítő és el kell ugrani utánpótlásért a legközelebbi abc-be? Ami nincs éppen egy karnyújtásnyira!” Ráhagytam.

A hely, ahova elkalauzolt, valóban ígéretesnek tűnt. Mármint halejtés szempontjából. A meredek töltés lábától homokkal elegyes kavicsszőnyeg nyúlt le egészen a vízig. Egyfelől csobogott a folyó, másfelől sötétebb zöld színével pikkelyeket és uszonyokat rejtő mélyedést sejtetett.

Horgászcimborám kitámasztotta a kétkerekűt. Én meg nekiveselkedtem az etetőanyagnak. Aztán belevágtunk. Lendültek a botok, peregtek az orsók. Fogyott a sör, meg a szendvics. A halak viszont, Géza hajnali kecsegtetése ellenére, konokul sztrájkoltak. Mármint a kapás tekintetében. Egy-két ujjnyi, tévelygő lógán kívül más kopoltyús nem tisztelte meg a horgainkat. Utólag visszagondolva ők már érezték, érezhették. A közelgő veszedelmet.

Hirtelen tört ránk. Egyik pillanatról a másikra. Életemben akkor először láttam, éltem át ilyet. Először teljes szélcsend lett. Az eddigi hűsítő fuvallatot mintha elfújták volna. A madarak elnémultak. A vadkacsamama sietve terelgette fiókáit a sás rejtekébe.

A hatalmas, fekete felhő a hátunk mögül tűnt elő. Orvul. Rakétasebességgel. És szemhunyásnyi idő alatt eluralta az egész égboltot. Dideregtető hideg támadt. A folyóról ködszerű párafüggöny emelkedett fel. Aztán megnyíltak az égi csatornák. Ömlött, zubogott, csattogott. Nagy cseppekben és olyan sűrűn, hogy a túlsó partot nem is lehetett látni.

Pecabotot, hátizsákot, biciklit a fövenyen hagyva bukdácsoltunk fel a magas kaptatón a fent sorjázó nyárfák tövébe. Lekuporodtunk és szótlanul bámultuk a természet tombolását. „Csak egy szokásos nyári zápor. Mindjárt vége – nyugtatgatott Géza. – Látod? – mutatott jobb felé. – Ott már világosodik!”

Amint ezt kimondta, nagyot dördült az ég. És csördített is lángostorával. Vékony cikkcakkban csapott le a ménkű. Egyenest oda, ahol holmijaink voltak. És a bringa. Telibe talált.

Szakadt, pörkölődött a hátizsák. Reccsent, kormolódott, hétrét görbült a krómozott váz.

Az égi áradat egyszerre elapadt. Helyette viharos szél érkezett. Szemből, a túloldal felől. Repítette a lerántott gallyakat, ágvesztett levelek garmadáját.

És orrunkba csapta az égett bicikligumik maró szagát…

Tárczy Andor