Megosztott Ukrajna – A nyomok a múltba vezetnek

2018. augusztus 23., 21:07 , 918. szám

A mai nacionalista ukrán vezetés és a még szélsőségesebb soviniszta szervezetek még ott is külső ellenséget találnak, ahol nem lenne, s ha nincs ellenség, hát „gyártanak”. Miközben magán Ukrajnán belül is törésvonalak húzódnak, mivel ez egy nemzetiségileg, nyelvileg, kulturálisan megosztott ország, megosztottságának gyökerei pedig a múltba vezethetők vissza.

Ugyanis Ukrajna különböző térségei: a Fekete-tenger északi partvidéke, a Dnyepertől keletre eső, bal parti, valamint a nagy folyamtól nyugatra húzódó, jobb parti terület, továbbá a Kárpátok főgerincétől délnyugatra fekvő Kárpátalja, sőt Bukovina északi, ma Ukrajnához tartozó része is más-más történelmi utakat jártak be. S ezek a térségek nem az ukrán államszerveződés, hanem különböző birodalmi terjeszkedések eredményeként kerültek Ukrajna jelenlegi határai közé. De pillantsunk is vissza a múltba, hogy megérthessük a jelenlegi megosztottságot.

A dél-ukrajnai sztyeppvidéket a Kr. e. II–I. évezredtől kedve jórészt lovas nomád népek lakták, miközben a tengerparti területeken, köztük a ma már de facto Oroszországhoz tartozó Krím félszigeten jelentős tengeri kereskedelmet folytató görög gyarmatvárosok születtek, melyeket csak a nagy népvándorlás söpört el. E történelmi korszak kezdetén Ukrajna mai területe a hatalmas Gót Birodalomhoz tartozott, ám a kelet felől támadó hunok hamarosan elsöpörték ezt az államot, a Hun Birodalom összeomlása után pedig további nomád, illetve félnomád népek lakták a mai Dél-Ukrajnát, köztük mi, magyarok. Az 1200-as években aztán a mongol Arany Horda kebelezte be a sztyeppvidéket, majd ennek felbomlását követően a Krími Kánság vált a térség urává, mely a XV. században az Oszmán Birodalom vazallusa lett.

A Kelet-európai-síkság erdős vidékeit viszont már a kora középkorban keleti szláv törzsek (rajtuk kívül pedig kisebb finnugor népek) lakták. Itt jött létre a IX. században a Kijevi Rusz, melynek megszületésében óriási szerepet játszottak a harchoz, a kereskedelemhez és az államszervezéshez egyaránt jól értő svédországi vikingek, a varégok, akik a Bizánci Birodalommal, illetve Perzsiával kereskedve lehajóztak a Fekete-tengerbe ömlő folyamokon, valamint a Kaszpi-tengerbe torkolló Volgán, s több folyó mentén le is telepedtek. Fejedelmeik kovácsolták országgá a IX. században a Ladoga-tótól a sztyeppékig húzódó területet, melyet fővárosáról, Kijevről Kijevi Rusznak neveztek el, majd az itt letelepedett varégok, nem egy finnugor nép és a térség lakosságának döntő részét alkotó keleti szlávok a következő évszázadban összeolvadtak. De milyen állam is volt a 988-ban Vlagyimir nagyfejedelem által a bizánci rítusú – szláv megnevezéssel: pravoszláv – kereszténységet felvevő Rusz? Orosz? Ukrán? Vagy egyik sem?

Mint Gyóni Gábor, az ELTE BTK Ruszisztikai Központjának tudományos munkatársa az ukránok eredetével kapcsolatban írja, a hagyományos orosz történelemtudomány szerint a Rusz „óorosz” népéből váltak ki az oroszok, a beloruszok és az ukránok. Az ukrán nacionalista és anakronisztikus nézőpont szerint az ukrán nép eredete jelentős részben független az oroszok eredetétől, a Kijevi Rusz már az ukrán néphez kötődik, míg az orosz nép a hatalmas ország északkeleti peremvidékén alakult ki, nem utolsósorban finnugor hatás eredményeként. A leginkább valószínűnek tűnő elképzelés szerint viszont az ukrán nép és nyelv (akárcsak a belorusz és az orosz) a Rusz összeomlása után születtek meg. A XII. században részfejedelemségekre bomlott államot ugyanis elsöpörte az 1200-as évek mongol inváziója. Nyugati és déli részfejedelemségei a Litván Nagyfejedelemség, illetve a Lengyel Királyság uralma alá kerültek, melyek később perszonálunióban egyesültek, s a belorusz és az ukrán nép a lengyel–litván államban alakult ki, az 1300-as évektől kezdődően. A ma Ukrajnának nevezett térség nagy része e hatalmas állam peremvidékének, peremének (kraj) számított, s a XIV–XV. századtól kezdték Ukrajinának nevezni ezt a perifériává vált területet. Az itteni szlávok egy része aztán az 1596-os breszti unióval elfogadta a pápa főségét, és görögkatolikussá vált (akárcsak a XVII. században, az ungvári unió eredményeként a kárpátaljai ruszinok). Az északkeleti részfejedelemségek viszont kétszáz évig az Arany Horda igáját nyögték, s itt, valamint a függetlenségét megőrző Nagy Novgorodi Fejedelemségben formálódott ki az orosz nép és nyelv. A Kijevi Rusz tehát minden bizonnyal a keleti szláv népek elődeinek a közös állama volt.

De térjünk vissza Ukrajnához. A lengyel dominanciájú lengyel–litván államban, a Rzeczpospolitában az ukrán nemesség jelentős része ellengyelesedett és katolizált, emellett lengyel nemesek és főurak is birtokokat kaptak itt, nyugaton pedig – nagy számban – lengyel polgárok, parasztok is letelepedtek. A déli határvidék viszont a török és krími tatár betörések miatt militarizálódott, s a XIV. századtól kezdődően itt jött létre az ukrán kozákság (emellett Oroszországban is megszületett az orosz kozákság), melynek tagjai hadra fogható szabad parasztok voltak. A lengyel tisztek által nem eléggé megbecsült ukrajnai, zaporizzsjai kozákok 1648-ban, Bohdan Hmelnickij vezetésével felkelést robbantottak ki, melyhez csatlakoztak a túlzott földesúri kötelezettségek miatt háborgó jobbágyok is, és mindazok, akik szembefordultak a breszti vallásunióval és az erőszakos katolizálással. Kezdetben sikereket is értek el, ám 1651-től vereségeket mértek rájuk a lengyelek, így a felkelők a pravoszláv Oroszországhoz fordultak segítségért, az 1654-es perejaszlavi szerződésben hűségesküt tettek az orosz cárnak, aki háborút is indított a Rzeczpospolita ellen, s az 1667-ben aláírt andruszovói béke eredményeként a két hatalom megosztozott Ukrajna fölött. Kijev és a Dnyepertől keletre eső ún. bal parti Ukrajna Oroszországé lett, míg a nagy folyamtól nyugatra fekvő, ún. jobb parti Ukrajna lengyel fennhatóság alatt maradt. Oroszország kezdetben autonómiát biztosított a zaporizzsjai kozákok számára, ám később megnyirbálta önigazgatásukat, az 1762-ben trónra lépő II. (Nagy) Katalin cárnő pedig fel is számolta azt. Emellett az uralkodónő diadalmas háborúkat indított az Oszmán Birodalom ellen, megszerezve a Fekete-tenger törökök, illetve vazallusaik, a krími tatárok által uralt északi partvidékét és az Azovi-tenger mellékét. A felszámolt Krími Kánság tatárjainak egy része az Oszmán Birodalom más területeire vándorolt, a Krímre oroszok, Dél-Ukrajna területére pedig oroszok és ukránok települtek. Emellett a cárnő nyugat felé is terjeszkedett, s aktív részt vállalt Lengyelország háromszori felosztásában. Először 1772-ben, Ausztriával és Poroszországgal közösen, majd 1793-ban és 1795-ben Poroszországgal együtt osztották fel az országot, harmadszorra teljes egészében. Ennek következtében Oroszországé lett a jobb parti Ukrajna nagy része. Viszont a Habsburg Birodalomhoz került Galícia, s vele a ma Ukrajna részét képező Kelet-Galícia is, ahol akkor még nagyszámú lengyel is élt, Lemberget még többségében római katolikus lengyelek lakták, a kelet-galíciai ukrán lakosság pedig zömmel görögkatolikus volt. (Az 1947-ben betiltott egyház 1989-es újjáéledése következtében ma Ukrajna minden 10. lakosa görögkatolikus.) S ugyancsak Ausztriához kapcsolták Bukovinát is, melynek északi része eredetileg a Kijevi Ruszhoz, később pedig Lengyelországhoz tartozott, déli, jelenleg Romániához tartozó részét pedig a Moldvai Fejedelemségtől hódította el a Rzeczpospolita. Az északi, ma Ukrajnához tartozó részen az ukrán többség mellett román kisebbség is élt, s él. Kárpátalja pedig sohasem tartozott a Ruszhoz, vidékünk 895-től a Magyar Fejedelemség, 1000-től pedig 1920-ig a Magyar Királyság szerves részét képezte, s szülőföldünk hegyvidéki területeire csak a XIII. századtól kezdtek nagyobb számban betelepülni a keleti szláv ruszinok (etnoge­nezisük tárgyalása viszont túlnő e cikk keretein).

Az I. világháború végén, a cári Oroszország, majd az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásakor aztán megszületett a tiszavirág-életű Ukrán Népköztársaság és a Nyugat-ukrán Népköztársaság, melyek egyesültek is, ám az 1919–1921-es lengyel–szovjet háborút lezáró rigai béke értelmében Volhínia és Kelet-Galícia az újjászületett Lengyelország részévé vált, míg Ukrajna keletebbre eső része – Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság (USZSZK) néven – a Szovjetunió tagköztársasága lett. Kárpátalját eközben megszerezte Csehszlovákia, Észak-Bukovinát pedig Románia. A szovjet terjeszkedő politika következményeként aztán a II. világháború végére kialakultak Ukrajna mai nyugati és délnyugati határai. A világégést követően pedig még több orosz települt be az USZSZK-ba, egyúttal nagyszámú ukrán Kárpátaljára, valamint Kelet-Galíciába és Volhíniába. 1954-ben Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár Ukrajnához csatolta – autonóm köztársaságként – a Krímet, mely 2014-ben ismét Oroszország részévé vált, a kelet-ukrajnai Luhanszk és Donyeck megyékben pedig polgárháborút vívnak az orosz felkelők és a kormányerők. Ám a polgárháború csak a megosztottság jéghegyének a csúcsa. Hiszen egy 2009-es felmérés szerint akkor az ukrajnai lakosság 70 százalékát tették ki az ukránok, 22 százalékát az oroszok (a többi nyolc százalékot a kisebb nemzetiségek, köztük mi, kárpátaljai magyarok), ám az ukránok 33-34 százaléka is orosz ajkú volt, s ezek az arányok máig sem változtak meg számottevően. Az ország nyugati és északi részén az ukrán nyelv dominál, délen és keleten viszont sok orosz, illetve oroszul, vagy éppen kevert orosz–ukrán nyelven beszélő ukrán él. Ráadásul az etnikai ukránok számottevő része az orosz kultúrán nőtt fel. A NATO-hoz való kapcsolódás tárgyában a közelmúltban végzett felmérés is azt igazolja, hogy az orosz lakosság, illetve sok oroszajkú, az orosz kultúrához kötődő ukrán nem támogatja a nyugati orientációt. A megkérdezettek harmada ugyanis ellenzi a csatlakozást, s minő „véletlen”, Ukrajna déli és keleti részén élnek a csatlakozás ellenzői. Ám a 45 százalékot kitevő igent mondókról – akik inkább az ország nyugati és középső területeit lakják – sem állíthatjuk, hogy mind valóban 100 százalékosan európai értékrendűek, hiszen épp Nyugat-Ukrajna a kisebbségek asszimilálására vágyó nacionalisták fellegvára. Éppen az Ukrajna egyik tragédiája, hogy a „nyugatos” ukránok sem a finn, német, dán, belga, olasz, svájci modell szerint viszonyulnak a lakosság kisebbik részét kitevő, de alapvető nemzetiségi jogaikhoz ragaszkodó kisebbségekhez… S hogy feloldható-e Ukrajna népi, nyelvi, kulturális, politikai orientációjú megosztottsága? A kérdésre csak a jövő adhatja meg a választ. Egy azonban biztos: a folyamatban lévő erőszakos ukránosítás csak élezi a feszültségeket, és megoldás helyett ellenhatást vált ki.

Lajos Mihály