Ki gyógyítja meg az egészségügyet?

2018. szeptember 2., 18:17 , 919. szám

Ukrajna egyik legnagyobb problémája az egészségügy pocsék helyzete, pedig nemzetiségi és vallási hovatartozástól, kulturális kötődésektől, történelmi gyökerektől és politikai orientációktól függetlenül mindannyiunk számára húsbavágó kérdés, hogy ha megbetegszünk, mennyire jól – vagy rosszul – felszerelt egészségügyi intézményekben kúrálhatnak ki minket az orvosok. S ugyancsak közös gond, hogy miként tudjuk megvásárolni a szükséges gyógyszereket, ha pedig ne adj’ isten, ki kell hívni hozzánk a mentőt, mennyire jó vagy mennyire agyonstrapált rohamkocsi robog – nem egyszer csak döcög – ki értünk a körzeti mentőállomások valamelyikéről, s milyen felszerelésekkel van a jármű ellátva…

Maradva az utóbbi kérdésnél… A XXI. században magától értetődőnek számítana, hogy egy európai ország mindegyik körzeti mentőállomásának mindegyik rohamkocsija fel legyen szerelve defibrillátorral is, csakhogy Ukrajna nem lenne Ukrajna, ha az esetek nagy részében valóban magától értetődő természetességgel megvalósulna minden magától értetődő dolog. Így aztán még a járási központokban működő (és mentőorvosokkal is ellátott) körzeti mentőállomásokon sincs minden rohamkocsiban defibrillátor, a községekben, nagyközségekben található körzeti mentőállomások rohamkocsijai pedig még gyakrabban híján vannak a szív újraindításához szükséges eszköznek. Ezért aztán, ha útközben leáll a kórházba szállítandó beteg szíve, akkor a mentőállomás korábban felcsernek, most már csak ápolónak vagy ápolónőnek nevezett egészségügyi alkalmazottja oxigénmaszkot tesz a beteg arcára, illetve injekciókkal siet a megmentésére, míg a gépkocsivezető puszta kézzel igyekszik segíteni a szív újraindításában. Ami – sajnos – nem mindig sikerül… Persze, a defibrillátor sem jelentene százszázalékos garanciát a beteg újjáélesztésére – de sokkal, sokkal több esélyt adna az életbe való visszahozására. Emellett pedig az sem javítja a beteg életben maradási esélyeit, ha útközben lerobban egy-egy községi vagy nagyközségi mentőállomás akár tíz–tizennyolc éves, agyonstrapált rohamkocsija, így telefonon kell hívni egy működőképes járművet egy másik állomásról, miközben a lerobbant járgány egészségügyi dolgozója vigyázza, s ha kell, kezeli a beteget, és buzgón imádkozik, hogy mielőbb érjen oda a másik rohamkocsi.

Ugyancsak neuralgikus kérdés némelyik kivizsgálás és megannyi gyógyszer ára. Ugyanis vannak olyan vérvizsgálatok, melyek elvégzésére az állami egészségügyi intézmények szakorvosai is magánlaboratóriumokba irányítják a betegeket, mert csak ott tudják elvégezni a szükséges analíziseket. Van úgy, hogy több mint ezer hrivnyáért. A pénztárca-lelapításért természetesen sem a beutalót megíró szakorvosokat, sem a magánlaboratóriumok jól dolgozó laboránsait nem lehet hibáztatni. Ám egy több mint ezer hrivnyába kerülő vér­elemzés árát még egy alsó-középosztálybeli beteg is csak kínkeserves nehezen izzadja ki magából. Akkor viszont – elnézést a kifejezésért –, hogy a csudába tudja ezt megfizetni egy szegény? Jobbik esetben van valakije (rokona, jó ismerőse), aki ad neki pénzt a vizsgálat elvégeztetésére. És ha nincs, aki kisegítse? Miközben esetleg csak így tudnának rájönni arra, hogy ne adj, Isten, rosszindulatú daganata van, s csak így tudnák megkezdeni az életmentő kezelést?…

Sok esetben pedig nem életveszélyes betegségek kezelésére is olyan méregdrága gyógyszereket kell megvásárolnia a páciensnek a patikákban, mely orvosságok együttes összege hatszáz, hétszáz, nyolcszáz hrivnyát tesz ki, s nem csoda, ha az árak hallatán az átlagos vásárlónak kétfelé áll egy füle, és égnek áll a haja. S a most folyamatban lévő egészségügyi reform értelmében is a gyógyszerek 90 százalékát a jövőben is maguknak a betegeknek kell majd beszerezniük. A drága orvosságok árai mindeközben egyre nőnek, mert infláció van, kérem szépen. És még jó, ha hatnak. Mert – mint nem egyszer megírtuk már – hamisítványok is feltűnnek a gyógyszerpiacon, az azokat megvásárló betegek pedig kétszeresen is ráfizetnek a megvásárlásukkor, mert egyrészt laposabbá válik a pénztárcájuk, másrészt nem is áll be javulás az állapotukban, így újabb összegeket kell kifizetniük nem hamisítvány orvosságok beszerzésére, és még jobban le­apad a jövedelmük, amit amúgy is egyre csak apaszt az általános drágulás.

Mindemellett „hab a tortán”, hogy a járási poliklinikákon hosszú sorok alakulnak ki több szakorvosi rendelőszoba előtt, miközben nincs elég pad, elég ülőhely, így több páciens hosszasan ácsoroghat. Kánikulában pedig még jól meg is izzadhatnak a betegek a szellőzetlen folyosókon, melyek mennyezetén egyetlen árva ventilátor sem kavar hűsítő légmozgást. Hiába, szegény az eklézsia… Magánklinikákra is mehetnek, persze, a betegek, ahol nincs túlzsúfoltság, modernebbek a berendezések – ami pedig a szolgáltatások árait illeti, azok az átlagpolgárok számára hol megfizethetők (gondolok itt pl. a Munkácsi Keresztyén Egészségügyi Központra és annak tiszaújlaki fiókintézményére), hol viszont nem…

Kárpátalján – főleg a Beregszászi Járási Kórház esetében – komoly gondot okoz a szakorvosok és a nővérek külföldre való elvándorlása, ami a siralmas fizetési helyzet fényében egyáltalán nem meglepő. És ugyancsak súlyos probléma, hogy csak kevés frissdiplomás orvos vállal családorvosi állást. A folyamatban lévő egészségügyi reform az ő anyagi helyzetüknek a javítását is célozná. Ám ami a reform vidékünkön való megvalósítását illeti, Hennagyij Moszkal kormányzó szerint megyénk nincs olyan helyzetben, hogy eleget tegyen a reformról szóló törvényben megszabott elvárásoknak, s inkább a sürgősségi betegellátás hálózatának a fejlesztésére lenne szükség. És persze, nagyon sok mindenre lenne még szükség ahhoz, hogy az egészségügyi helyzet normalizálódjon, főleg pedig arra, hogy maga a nemzetgazdaság álljon talpra, mert egy lerobbant gazdaságú országban képtelenség meggyógyítani a súlyosan beteg egészségügyet.

Lajos Mihály