Turbók Attila: Szökni megint?

2018. november 18., 07:45 , 930. szám

Szökni megint? Szökni? Hova?

Tengertől a rozsdálló szurdokig?

Bezárkózásból ki a prérire,

ahol a szél is meghunyászkodik?

 

Szökni megint? Szökni? Hogyan?

Mielőttből sóvár miutánba?

Az átszitált szó pernyés hamujából

kipárnázott, új gumiszobába?

 

Szökni megint? Szökni? Miként?

Zuhanó fejjel kútba, sehova,

fekete lukba, megsejtvén, az éj

gödréből Nap már nem dereng soha?

 

Szökni megint? Szökni? Igen!

Pánikból a termő almafákhoz,

gyomrot kínzó megszégyenüléstől

az árnyékként is lélegző virághoz,

 

ahol nincs szégyen, csak a dolgok rendje,

a tájba olvadsz, foszló önmagad vagy,

nem halimbál méricskélő kétség,

nem ütközöl torlaszos falakba,

 

már-már több mint elképzelhetetlen,

szebb is tán, mint tűnt remények kertje,

kár, hogy nincsen, csak a képzeletben,

jó, hogy harang, de nincs félreverve.

 

Búcsú jövő időben címmel jelent meg Turbók Attila költő, újságíró legutóbbi kötete 2017-ben, ám az itt olvasható verse egy búcsúnál sokkal udvariatlanabb eltávozási szándékot ír le. Ez a vers egy szökés lelki tépelődéséről szól. Egy olyan megoldásra váró helyzetről ad számot, melyet mentális-pszichés kényszerességnek lehet nevezni. 

Az első három versszakból kiderül, hogy a megfogant szökési szándék nem első esete a lírai személynek. Mindazonáltal nem kapunk egyértelmű válaszokat a hova?, hogyan?, miként? kérdésekre. Leginkább költői megoldások körvonalazódnak, mint ahogy a döntés megszületése utáni állapot sem teljesen egyértelmű. Mert a negyedik versszakban hiába mondja ki, hogy igen, szökni kell megint, a vers következő három szakaszában is inkább költői megoldásokat találunk.

Egy biztos: a helyzet súlyos. Ezt a pánik szó teszi egyértelművé. Végső soron a vers pontosan tükrözi azt a pánikhelyzetet, melyben az ember nehezen képes tiszta és egyértelmű, pozitív megoldásokat találni…

Penckófer János