Megmenthető-e még?

Mélyszórvány Kerekhegyen

2014. április 24., 00:43 , 693. szám

Técsőtől 15 kilométerre északkeletre egy aprócska falu búvik meg a Máramarosi-medence fölé magasodó szépséges hegyek között: Kerekhegy. A kisközség valószínűleg a török időkben jött létre, első lakosai Biharból és a Nyírségből menekültek ide az oszmánok elől, hogy ebben a védett kis zugban biztonságot nyerjenek. Majd német (sváb) telepesek is költöztek a helységbe, akik közül idővel sokan elmagyarosodtak. Ma viszont itteni kis nemzetrészünk egyre fogyatkozó szigeteként áll az őt körülvevő szláv tengerben, és sajnos, nagyon indokolt a kérdés, hogy megmenthető-e még…

A korábbi századokban a mára kimerült helybeli sóbánya jelentette a lakosság megélhetésének alapját, s mint Sóbányi Imrétől, a KMKSZ Aknaszlatinai Alapszervezetének első elnökétől megtudom, a Tisza völgyében futó vasút megépülése és az itteni sókitermelés gazdaságtalanná válása előtt lóvasúton szállították le a Kerekhegyen kitermelt kősót Técsőre. A sínpár már rég eltűnt, a hajdani bánya bejárata azonban még látható a falu mellett. A sókitermelés leállása után a kis falu teljesen kiesett a forgalomból, sok helybeli lakos Aknaszlatinára költözött, ahol folytathatták a sóbányászatot, a nagyközség egyik utcáját ma is Kerekhegyről áttelepült személyek lakják, akik még mindig emlékeznek származásukra, s május utolsó vasárnapján napjainkban is mintegy hatvanan ellátogatnak felmenőik szülőfalujába, hogy részt vegyenek az ottani római katolikus templombúcsún.

Megannyi kerekhegyi lakos pedig beköltözött Técsőre, ám bárhová is vitte a sors őket, leszármazottaik szívében ott él a falucska, s ugyancsak Sóbányi Imre tájékoztat arról, hogy a honfoglalás millecentenáriuma alkalmából kerekhegyi származású személyek emlékkeresztet állítottak a település temetője mellett.

A kisközség első szentegyháza a tűz martaléka lett, s mivel az elszegényedő híveknek nem volt lehetőségük egy új templom felépítésére, egy régi sóraktárat alakítottak át szentegyházzá, melynek tornyát utólag toldották hozzá az épülethez. Amikor több mint tíz évvel ezelőtt felkerestem Kerekhegyet, ez a templom büszkélkedhetett Kárpátalja legrégebbi működő orgonájával, ám mint Rácz István tisztelendő, az itt is szolgáló técsői plébános tájékoztat róla, mára működésképtelenné vált a hangszer, ezért a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye központjába, a Latorca-parti városba szállították, s most restaurálásra vár. Amint a püspökség hozzájut a szükséges támogatáshoz, elvégzik a munkát…

A múlt század elején, 1910-ben a helység 340 lakosa közül még 314-en magyarok voltak, 19-en németek, ketten pedig ruszinok, s a II. világháború vége előtt magyar tannyelvű iskola működött a faluban. A „kedves” szovjet „felszabadítók” azonban ukrán tannyelvűvé tették az oktatási intézményt, a magyarok zöme elvándorolt, ki Técsőre, ki Magyarországra, helyükbe ruszinok költöztek, s a község szinte teljesen elszlávosodott.

– Jelenleg húsz idős színmagyar házaspár és negyven vegyes család él Kerekhegyen, de az utóbbiakban is használják a magyar nyelvet a ruszin mellett – mondja Leitner Vidor, a helyi római katolikus egyházközség pénztárosa.

– A görögkatolikus gyülekezettel közösen használt templom az egyetlen hely, ahol közösségi életet élhetnek a helyi magyarok. 2010-ben elvégeztük az épület külső felújítását, azelőtt pedig újakra cseréltük a régi ablakokat – fejti ki Rácz István. – Minden vasárnap feljövök Técsőről megtartani a szentmisét, ám az elruszinosodás mellett a görögkatolikussá válás is jellemezte korábban az itteni magyarokat. Ha vannak is magyar gyerekek, görögkatolikus hittanórákra járnak, melyek ukrán nyelven folynak. 2004-ben, 2005-ben történtek próbálkozások a római katolikus hitoktatás bevezetésére, de nem volt rá igény. Vasárnaponként 18-20 hívem keresi fel a templomot, akik túlnyomórészt idősek, heten fiatalok, a középkorosztály tagjai pedig évközben alig tartózkodnak otthon, mert helyi álláslehetőségek hiányában mind a magyar, mind a szláv munkaképes lakosok külföldön, Oroszországban, illetve Magyarországon dolgoznak vendégmunkásokként.

– S miből élnek, akik itthon tartózkodnak, s külföldön dolgozó, onnan pénzt hazaküldő gyermekük, unokájuk nincs?

– Mi, nyugdíjasok a járandóságunkból próbálunk megélni, meg veteményezünk, akinek pedig tehene is van, esetleg a tejfeleslegét beviszi a técsői piacra – magyarázza Leitner Vidor.

Már ha egyáltalán be tud utazni a járási központba… – tehetjük hozzá. Mert bár egy hosszabbik, 25 km-es és egy rövidebb, 15 km-es úton is meg lehet közelíteni Técső felől a falut, mindkét út szinte járhatatlan. E sorok szerzője a hosszabbikat járta végig, melyből húsz kilométer ugyan aszfaltozott, ám méretes kátyúk „szereznek örömöt” a rajta közlekedni próbáló gépjárművezetőknek, a Kerekhegyig kanyargó utolsó öt kilométeres szakasz pedig egy keservesen rossz földút.

– A rövidebbiken is alig lehet végigmenni, már csak nyomokban látszik rajta, hogy valamikor aszfaltburkolata is volt – magyarázza a tisztelendő.

– A szovjet korszakban nagyban irtották itt az erdőt, a farakományokat szállító nehéz tehergépkocsik megterhelték az utóbbi utat, s mivel nem javították, tönkrement – emlékezik vissza az egyházi pénztáros. – Út szinte nincs, az erdőt viszont még mindig irtják… – teszi hozzá.

A tömegközlekedési helyzet is rossz. Az egy szem, elavult autóbusz reggel bedöcög Técsőre, majd délben visszadöcög a faluba, de ha elromlik, napokig, sőt hónapokig semmilyen tömegközlekedési járművel nem lehet bejutni a településre…

– Akkor lendülhetne fel a falu élete, ha járható út kötné össze a járási központtal, akkor érdemes lenne itt élni – mondja Rácz István. – Fellendülhetne az idegenforgalom, mert a táj szép. A Técsői Római Katolikus Plébániának van itt egy közösségi háza, melyben egyhetes hittantáborokat tartanak a különböző római katolikus egyházközségek gyermekei, a Munkácsi Szent István Római Katolikus Líceum diákjai számára, sőt a Tiszapéterfalvai Református Líceumból is jött már ide diákcsoport egy csendeshétvégére. Júniustól augusztus végéig, szeptemberig egymást váltják a 20, 30, 50 fős csoportok.

– Mi kapcsolja össze az itteni magyarokat az anyanyelvű kultúrával?

– A templom mellett az Új Hajtás, a Kárpátaljai Római Katolikus Egyház lapja. Korábban, amikor még a Nagyszőlősi Ferences Misszió magyarországi szerzetes papjai jártak fel Kerekhegyre, anyaországi római katolikus egyházi kiadványokat is hoztak a kárpáti hegyek közé szorult magyar híveknek. Az anyanyelvű tévécsatornák adásait viszont nem nagyon tudják fogni a helyi magyarok, mert a szegénység miatt csak kevesen engedhetik meg maguknak, hogy megvásárolják, felszereltessék és beállíttassák a parabolaantennát. Ráadásul nehéz találni szerelőt, aki feljönne ide a járási központból. Így a helyi magyarok is nézhetik – az ukrán nyelvű műsorokat…

– Mit lehetne tenni a kerekhegyi magyarság megmentéséért?

– Nehéz ügy – fejti ki ifj. Sari József, a KMKSZ Felső-Tisza-vidéki Középszintű Szervezetének elnöke. – Ez egy mélyszórvány. Az 1990-es években többször is felutaztunk oda Majnek Antal atyával, aki azóta püspök lett, felvetettük, hogy létre lehetne hozni a KMKSZ helyi alapszervezetét, de a helybeli magyarokban nem volt hajlandóság rá, inkább egyedül az egyház köré akartak tömörülni. Lehet, munkálkodott bennük a félsz, ezért nem mertek érdekvédelmi szervezethez csatlakozni. Azóta pedig újabb helyi, fiatal magyar lakosok költöztek el Técsőre, a vegyes házasságok révén meg a maradék is fokozatosan feloldódik. Meg lehetne azért próbálni, hogy a római katolikus egyházzal együtt felkaroljuk őket, lehet, hogy ma már nem félnének létrehozni a KMKSZ-alapszervezetet. Be lehetne őket vonni a szórványprogramba, például elutazhatna hozzájuk a Viski Kölcsey Ferenc Középiskola vagy az Aknaszlatinai Bolyai János Középiskola tánckara, hogy fellépéseikkel erősítsék bennük a magyar kultúrához, a magyarsághoz való kötődés érzését. Talán így és az egyházzal összefogva meg lehetne menteni az ottani magyarságot.

Mit fűzhet hozzá mindehhez az újságíró? Egyetlen, ma még létező magyar közösség eltűnését sem szabad elfogadnunk. Meggyőződésem, hogy nem mondhatunk le róluk, hiszen ők is a kárpátaljai magyar nemzetrész tagjai. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon nehéz feladat, de a lehetetlent is meg kell kísérelni, hogy visszahúzzuk őket a beolvadás lejtőjéről.

Lajos Mihály