Nadányi Zoltán: Elsõ hó

Sűrű pelyhekben kezdett esni tegnap,

azóta folytonfolyvást hull a hó.

A kert, a széles udvar tiszta tejhab,

hullámos friss, harapni volna jó.

Földig hajolnak a fehér tehertől

a bokrok és a boglya szinte eldől

és minden élő élet hó alá hal.

És hull a hó és gyűl és tömörül

és nincs egy lábnyom a házunk körül,

mely összekötné a külső világgal.

Olyan a ház most, mint hóbefútta,

világtól elzárt kastély a mesében.

Tíz óra tájt a lány lement a kútra,

nyomát a hó megint belepte szépen.

Úgy dél felé elállt a hóesés

és akkor a mély csendben, a mesés

fehér özönben felbukkant a postás

– nagy, idegen, barbár feketeség –

s a hóba vágta vén csizmája rozsdás

nyomát.

    Agyontiporta a mesét.

A hó varázsa évről évre megújulva kerít hatalmába valamennyiünket. De az is lehet, hogy nem megújulás ez; ki tudhat az élő világegyetem dolgairól biztosat mondani? Talán nem is dolgunk megérteni azt, amiből úgyis ki vagyunk rekesztve. Elég ha szeretettel fordulunk az élet minden apróbb, nagyobb csodája felé. S valóban elég, ha külön szeretjük azt, aki a hóesés kapcsán halmazállapotról, légköri képződményről, kristályosodásról beszél, elég ha fülig húzódó szájjal bámuljuk kutyánk önfeledt hancúrozását a pelyhek láttán, elég ha a gyerekek szánkós világhódító hótaposásában gyönyörködünk, vagy elég ha a költő művével együtt érzünk? Ki tudja? Ki tudhat bármi biztosat arról, hogy a „hó alá halt” élő életnek mi dolga velünk?

Nadányi Zoltán nem kísérel meg semmi lehetetlent ebben a versében. A versírás szabályai szerint ad számot azon érzéseiről, amelyek hatalmukba kerítették őt, amikor leesett az első hó. Valószínű, hogy a postás megjelenése, mesetipró alakja sem jelképes ebben a költeményben. Bár, ki tudja? Ki tudná kifürkészni érzelmeinket, főleg ha elismerjük, azoknak sem mi vagyunk az urai.

Penckófer János