Kosztolányi Dezső: Karácsony
Ezüst esőbe száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sürű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsürű.
Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.
Fenyőszagú a lég és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von.
És zsong az ének áhitatba zöngve...
Csak a havas pusztán, a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.
Valamenynyi ünnep titokzatos. Mindnyájan éreztük már azt a varázsos hangulatot, amihez az ünnep szó kötődik. Megfejthetetlen és kielemezhetetlen az az emelkedettség, könnyűség, az a társas kötetlenség, amelyet valami rejtett szabály alakít. Olyan, mint egy-egy költemény érzékelése: létező és mégis el-elillanó. Van benne megismétlődő szépség, de van benne mindig új és új hangulati elem is. Kosztolányi Dezső verse ezt is eszünkbe juttatja.
Ám e költemény arra is jó, hogy felismerjük: minden ünnepünk közül a Karácsony adja a legegyedibb, de a legáltalánosabb emberi titokzatosság ünnepét egyszerre. Jézus megszületésének igazából fakad ez a felismerés, ez az érzés. Hogy évről évre újból és újból tudatosíthatjuk magunkban: élő a világegyetem, teremtettségünk magánya emberi illúzió, és hogy hitünk révén megsejthetjük értelmét az életünknek.
Ehhez társul aztán a megszámlálhatatlanul sok egyedi, karácsonyi érzés, hangulat. Hogy „zsong az ének áhitatba zöngve”, hogy „lámpafény aranylik a kalácson”, hogy „fenyőszagú a lég”, és így tovább: soroljuk hozzá régi karácsonyainkból őrzött emlékeinket, és figyeljük, a mostani mit üzen nekünk...
Penckófer János