Egy mezővári fegyvermester kalandjai

Kárpátaljai sorsok: Jánosi Bertalan

Mezőváriban él a 89 éves Jánosi Bertalan, aki fegyvermesterként szolgált a második világháborúban. Az alábbiakban arról kérdeztük, hogyan harcolt a háborúban, s hogyan alakult az élete azután.

– Mit tudhatunk ifjúságáról?

– Mezőváriban születtem 1919-ben. Elvégeztem az elemi iskolát, 17 éves koromban pedig elmentem Tiszaújlakra géplakatos- és autószerelő-inasnak. 1940-ben innen vonultam be katonának Rahóra, a III. hegyivadász zászlóaljhoz. 1943-ig szolgáltam itt, majd ez évben felkerültem Pestre. Ott a magyar hadiipar egyik fellegvárába, Csepelre kerültem, a 32-es új gépgyárba. Marógépen dolgoztam és a repülőgépgyárban tevékenykedtem. Rövidesen azonban vissza kellett térnem Rahóra a hegyivadászokhoz, majd nemsokára a frontra vezényeltek bennünket. A Kárpátok előterében kerültünk bevetésre a többi magyar egységgel, itt próbáltuk megállítani a sokszoros túlerőben levő ellenséget. Gyeljatyin és Kolomia volt számunkra a tűzkeresztség, ahogy viccesen mondják: a "táncterem". Itt is mint a zászlóalj fegyvermestere szolgáltam.

– Mi egy fegyvermester dolga?

– Többek között a sérült könnyű- és nehézfegyverek javítása, valamint szakszerű karbantartása. Különféle bonyolultabb feladatokat kellett megoldani. Pl. volt olyan eset, hogy a legénység aknavetővel olyan szögből tüzelt, hogy a fegyvernek elgörbült a lába, s így az használhatatlanná vált. Mivel nem tudták viszonozni az ellenséges tüzet, létfontosságú volt a fegyver azonnali megjavítása. Mit csinál ilyenkor egy fegyvermester? Volt egy kisebb, ún. tábori kohónk, ebben a lábakat megmelegítettem, majd üllővel, kalapáccsal munkához láttam, és kiegyenesítettem a sérült részeket. Közben robbantak körülöttünk az ellenséges lövedékek, de a feladatom elvégeztem.

– Milyen emlékei vannak a frontról?

– Olyan emberhiányban voltunk a túlerő miatt, hogy még a szabóknak, szerelőknek és a többi, nem ténylegesen harcoló személyzetnek is sokszor ki kellett vonulni a hadműveleti területre. Van egy emlékezetes eseményem: egyszer támadás, ún. "szökellés" közben átlőtték a gázálarctokom. Ez még önmagában nem lenne említésre méltó, csakhogy támadás közben ebben is gránátokat, aknákat tartott a legénység – így én is –, hogy minél több lőszert tudjon magával vinni. Ha eltalálta volna mindezt a golyó, biztos, hogy felrobbanok, de az úgy ment keresztül a gázálarcon, hogy ez nem történt meg, sőt meg sem sebesültem.

A támadásunk eredményes volt, a megmaradt ellenség megadta magát. Emlékszem, két-három méterre tőlem, fegyverét eldobva egy orosz katona könyörgött, amit – mivel cseh iskolában tanultam, megértettem: ne lőjem le, mert három gyereke van otthon. Más egységek tőlem oldalról, felpaprikázva a küzdelemtől kiabálták, hogy csak lőjek. Lehet, hogy korábban láttak orosz kegyetlenségeket, és ezért voltak ilyen dühösek. De én mondtam nekik, hogy nem tehetem, mert a feltartott kezű védtelen ember hadifogoly, akit nem lehet lelőni. Bekísértem és átadtam a tábori csendőrségnek. Aztán volt olyan eset, hogy lőszerhordás közben az ágyúlövedék robbanásának légnyomása kerítésnek vágott. Elvesztettem az eszméletemet, de repeszt nem kaptam. Ekkor kevésen múlott az életem.

– A megpróbáltatások, az összeomlás következett...

– Harcoltunk, amíg csak tudtunk. Egyszer a rádióban meghallottuk a "legfelsőbb hadúr", Horthy Miklós kormányzó úr beszédét, melyből megtudtuk, hogy lemondott posztjáról. A német hadsereg megszállta Magyarországot. Megkezdődött a zűrzavar, a felbomlás, a visszavonulás... Én magam jelentkeztem a zászlóaljparancsnoknál, Nyári Ernő alezredesnél a bunkerében, és kértem a leváltásomat. Nem váltott le, ellenben hírvivői feladatot kaptam, melynek értelmében egy levelet kellett elvinnem a felsőbb parancsnokságra, Beregvárra. Hogy az egységgel a továbbiakban mi történt, már sajnos nem tudom, mert sorsom más fordulatot vett. Sikerült eljutnom a dandárparancsnokságra, ahol a levelet átadtam a parancsnoknak, Lőcsey főhadnagynak, és kértem egy ebédet. A konyhán babgulyást kaptam, s egy patakszéli horhosba (széles és mély árok) húzódva éppen hozzáfogtam volna az éhes katonagyomor számára ínycsiklandó étel elfogyasztásához, amikor hatalmas reccsentést hallottam. Az oroszok telibe találták a konyhát, a főszakács és a körülötte állók rögtön meghaltak. Én az ellenséges pergőtűzben a csajkát eldobva futásban kerestem menedéket. Eljutottam több más bajtársammal együtt Izsnyétéig. Már mindenkinek nagyon hiányzott a családja, ezért úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk hazaszökni. Átöltöztem én is vászonruhába, ún. milotai kangára. Egy jószívű gazda, Bahus János segített nekünk mindenben. Egy Szakál nevű benei barátommal indultam hazafelé. Bábotkánál megállított bennünket egy zsidókból és oroszokból álló szovjet partizánegység. A cseh tudásomnak hála kivágtuk magunkat, mert azt mondtam nekik, hogy éppen a favágásból tartunk hazafelé a hegyről.

– Hogy folytatódott Berti bácsi életútja?

– A fronton történt szörnyűségek után itthon sem hagytak nekem békét. Az oroszok bevonulása után jött a malenykij robot: a Donyec-medencei Sztalinóban fejtettük a szenet egészen 1946-ig. Hazatérve egy kukoricafosztás alkalmával ismerkedtem meg a leendő feleségemmel, majd rövidesen összeházasodtunk. Gazdálkodtunk, Beregszászban elvégeztem egy traktorbrigadérosi tanfolyamot, de leszereltek, mert nem voltam kommunista. Ezután cséplőgépen és traktoron dolgoztam. Nyugdíjba vonulva sem múlt el a gépek iránti szeretetem, itthon több mezőgazdasági eszközt fabrikáltam. 89 éves vagyok, már nem fiatal, de sokszor emlékszem vissza történelmileg is érdekes életem eseményeire.

F. Zs.