Kacsur András: Azt csinálom, amit szeretek

Művészportré

Sorozatunkban ezúttal Kacsur Andrást, a beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház művészét faggatjuk, aki a kötöttségeket utáló, mindazonáltal alapvetően közösségi embernek tartja magát. Azt is elárulja a Karnyónéban Lipittlottyot, a Tekéntetes úrban Zsadorján Jánost, az Üvegcipőben pedig Sipos Lajost alakító artista, miért szereti a csokoládét és miért fontos az ábrándozás.

– Amikor elhatározta, hogy színész lesz, milyen életet képzelt el magának?

– Amikor az ember fiatalon ábrándozik, érthetően elsősorban a pozitívumokra összpontosít. Az árnyoldalakkal általában akkor szembesülünk, amikor már nyakig benne vagyunk a dologban. Én például, amikor színésznek álltam, csak azzal voltam tisztában a negatívumok közül, hogy sok szöveget kell majd bemagolnom, s fizikailag karban kell tartanom magam, azaz fittnek kell lennem, és ez így is lett. Amúgy nem tudom kielégítően megindokolni, hogy miért döntöttem mégis a színészi pálya mellett. Talán azért, mert valamiféle szabadságot éreztem ebben az elfoglaltságban. Természetesen tisztában voltam vele, hogy bizonyos értelemben ez is csak munka, akár a többi, azonban egy kötöttségeket utáló embernek, mint amilyen én is vagyok, a színpad mégis maga a szabadság.

– Utólag hogy érzi: azt kapta, amit várt?

– Összességében igen, hiszen voltak és vannak is nagyszerű előadásaink, szép sikereket értünk el itthon és külföldön is, de azért van némi hiányérzetem. Például közösségi lénynek tartom magam. Nem vagyok falkavezértípus, nem tudom kinyitni a számat, mint egy elnök vagy egy vezérezredes, inkább valaki jobb keze tudok lenni vagy sima beosztott, aki azért örül, ha időnként meghallgatják, kikérik a véleményét. Így utólag azt mondhatom, a színházban is a közösséget kerestem, amelybe beleolvadhatok, amelynek tagja lehetek. A beregszászi társulatnál kezdetben volt is egy igazán nekem való közösség, azonban a mai világ, a körülmények nem kedveznek a közösségi életnek. Manapság mindenki rohan, bárhová hívják, megy, megragad minden kínálkozó lehetőséget. Talán erre mondják, hogy az illető élelmes. Természetesen nem hibáztatok senkit, hisz a média is folyton azt harsogja, hogy mindenki egyéniség, mindenki mindent megérdemel és elérhet. Ettől azonban a tény még tény marad: nekem hiányzik a közösség.

– Amíg Kijevben és Budapesten tanulták a színészmesterséget kárpátaljai magyar diáktársaival, pezsgő színházi élet vette önöket körül, azután megérkeztek Beregszászba...

– A két főváros kulturális életéhez képest Beregszász valóban nem kényeztetett el bennünket. Amikor megérkeztünk, még csak a kamaraterem volt kész a színházban, ahol fűtés híján a hidegben eszegettük a bundás kenyeret a próbák szünetében és lestük a fényt az alagút végén. Kezdetben a rengeteg vendégszereplés is csak a fárasztó, kellemetlen oldalát mutatta a „szakmának”, hiszen az évek során sok ezer kilométert tettünk meg autóbuszon, így utaztunk például Moszkvába, de Finnországba és Svédországba is. Közben megtanultunk túlélni, s az autószerelői szakma számos csínját-bínját is elleshettük a buszvezetőktől. Amikor megérkeztünk az előadás színhelyére, pihenés helyett rendszerint mindjárt ki kellett pakolni s fel kellett állítani a díszletet – egy idő után ugyanis a műszaki gárda is mi magunk lettünk –, majd következett a kötelező és kemény próba, mert a rendezőnk, Vidnyánszky Attila igen komolyan vette a munkát, a fegyelmet.

Máig úgy zajlik a próbafolyamat, hogy Attila óriási tempót diktál, követel – az ember nem győzi kapkodni kezét-lábát, hogy megfeleljen –, de mindig van néhány olyan nap, amikor az a benyomásunk, hogy nem haladunk a darabbal, viszont jól érezzük magunkat együtt a színpadon. Ilyenkor a rendező hagy játszani, hülyéskedni bennünket a szöveggel, a helyzettel, a díszlettel, aminek az eredménye azután mindig megmutatkozik az előadáson.

– Másfél évtized múltán hogy látja, megérte a sok munka és nélkülözés?

– Igen, idővel meglett a munka eredménye, hiszen a társulat és a színészeink is számos elismerésben részesültek az évek folyamán. A magam részéről azonban a legnagyobb adománynak azt tartom, hogy létrejöhettek olyan előadásaink, amelyeket máig emleget a szakma és a közönség, hogy előadásokat „kaptunk” Vidnyánszky Attilától. Ha van is bennem hiányérzet, az éppen abból fakad, hogy sajnos az utóbbi időben igen kevés jut nekünk a korábbiakhoz hasonló előadásokból, hiszen Attila idejét most elsősorban a debreceni színház köti le.

Semmi esetre sem bánom, hogy színésznek álltam, hiszen azt csinálom, amit szeretek. Azt hiszem, ha majd a gyermekeim egyszer megkérdezik, hogy mire vittem az életben, képes leszek bármiféle rosszérzés és hiányérzet nélkül válaszolni, elmondani, hogy az apjuk egy közönséges vidéki színészecske volt, aki nem hajtott különösebben a Kossuth- vagy a Jászai Mari-díjra, viszont kitartott a maga kicsiny vidéki színháza mellett, s akkor sem hagyta cserben, amikor pedig lett volna lehetősége máshová szerződni vagy más hivatást választani.

– Minap megjelent egy hirdetés a lapunkban: „Mikulás és krampusz (két hivatásos színész) kérésre házhoz megy”. Ez is része a portrénak?

– Idén másodszor készülök a mikulási szerepre. Gál Natália kolléganőm és „krampuszom” ötlete volt tavaly, hogy így szerezzünk örömet a gyerekeknek. El kell mondanom, hogy a tavalyi „fellépéskor” rendkívül kényelmetlenül éreztem magam. Egész délután szorította a derekamat a piros kabátot összefogó kötél, folyton igazgatnom kellett a pocakomat képező kispárnát, de a lényeg az volt, hogy a gyerekek szemmel láthatóan élvezték a dolgot. Ezért döntöttünk úgy, hogy idén is vállalkozunk a szerepre.

– Köztudott, hogy a felesége, Andrea, ugyancsak színész, a beregszászi társulat tagja. Nem hagy nyugodni a kérdés, miként működik egy házasság, egy család olyankor, ha abban egyik felnőttnek sincs „tisztességes” polgári foglalkozása, azaz mindketten a színház sokszor kiszámíthatatlan, a „normálistól” eltérő rendje szerint élnek? Hogyan nevelik például két iskoláskorú gyermeküket, Balázst és Gergőt?

– Mindenekelőtt szögezzük le: a nagyszülők segítsége nélkül biztos nem menne a gyermeknevelés. De a kezdetek kezdetén az is előfordult, hogy a fizetésünk egy tekintélyes részét feláldozva dadát fogadtunk melléjük. Legalább ennyire fontos, hogy lehetőség szerint nem visszük haza a munkát. Tehát például nem próbálunk ketten a nappaliban, miután a gyerekeket száműztük a hálószobába. Előfordul azért, hogy a feleségem este az ágyban fekve gyakorolja-mormolja az új darab szövegét, ami zavar a tévénézésben, de ezt is meg lehet szokni.

– És ön hogy áll a szövegtanulással?

– Én visszavonulok memorizálni a fürdőszobába. Ráadásul úgy igazából csak a színpadon, próba közben tudok szöveget tanulni, amikor tehát „helyzetben” vagyok és tudom mihez – például mozgáshoz, partnerhez – kötni a szöveget.

– A Facebook-oldalán rendhagyó bejegyzésekre bukkanhatnak az ismerősei. Kedvenc sportjaként például a csokoládét és a süteményt jelölte meg, míg tevékenységként az álmodozást. Miről álmodozik csokievés közben?

– Elsősorban azon morfondírozok, hogy miért nincs még több csokoládém, vagy miért van olyan sok, amennyi. Egyébként akkora a hajtás manapság a világban, hogy nem is luxusnak, hanem egyenesen őrültségnek számít az ábrándozás. Ugyanakkor valahol azt olvastam, hogy ábrándozáskor az agy üresjáratba kerül, kikapcsol, feldolgozza a felgyülemlett élményeket, információkat stb. Az ábrándozás tehát napjainkban is rendkívül fontos volna, mert ezáltal hagyjuk megszületni az igazán értékes, a rendhagyó gondolatainkat, amire a hétköznapi hajtás közben nincs esély. Egyébként azt szoktam mondani, hogy azért ábrándozok, mert amikor felnőttem, nem szoktam le róla.