Párkeresés régen és most

A tánciskolától a diszkóig, a fonótól az internetig

Hajdanán, 60-80 évvel ezelőtt többnyire a tánciskolákban, illetve – a községekben – a fonókban szövődtek szerelmek a fiatalok között, melyek nem egy esetben házassághoz vezettek. De miként is változtak az eltelt évtizedek során a párválasztási szokások, hogyan ismerkedtek meg ifjú korukban a mostani idős, középkorú, valamint a fiatal házasok, s miként udvaroltak kedveseiknek a fiatalemberek tíz, húsz, negyven vagy hatvan évvel ezelőtt?

– Amikor még fiatal voltam, faluhelyen jobbára a fonókban ismerkedtek meg egymással a lányok és a legények, de ott is a lányos anyák szeme előtt, hisz’ az édesanyák is elkísérték szemük fényét a fonóba. Megtörtént, hogy házasság lett az ismerkedésből, bár jobbára a szülők beszélték meg, hogy ki kit vegyen feleségül. Én is így mentem hozzá a férjemhez, Tihamérhoz – emlékezik vissza a jelenleg 78 éves Róza néni. – Mindkettőnk családja egykor nagygazda volt, így az oroszok bejövetele után kuláklistára kerültünk, a kollektivizáláskor pedig mindenünkből kiforgattak bennünket, s a szüleink, sőt még mi, a gyermekeik is örülhettünk, ha egyáltalán munkát kaptunk a helybeli kolhozban. Én a dohánysimítóban dolgoztam, a leendő párom meg fogatos volt, amikor 1950-ben az édesanyám szóba hozta: jó lenne, ha hozzámennék feleségül. Én még csak 18 éves voltam, Tihamér pedig már a 28. életévét is betöltötte, gondolkodtam rajta, menjek-e hozzá, vagy sem, de a családom meggyőzött róla, miszerint jó férjem lesz, így belementem a dologba. Három hétig járt hozzám a jövendőbelim, hogy megismerkedjünk, de szó sem lehetett róla, hogy elmenjünk egy táncmulatságra, a szüleim még abban az esetben sem engedtek volna el vele, ha az édesanyám is elkísért volna minket a bálba. Háromheti udvarlást követően aztán a leendő párom eljött hozzánk, megkérte a kezemet, amire én, persze, igent is mondtam, de szegény világ volt, nem kaptam eljegyzési gyűrűt, csak jegygyűrűt, amikor nem sokkal az eljegyzést követően összeházasodtunk, s csak szerény lakodalmat tartottunk, melyen mindössze a szűkebb rokonság gyűlt össze az esküvői vacsorára. Később azután meg is szerettük egymást, született két gyermekünk, Ferenc és Tihamér, a férjem viszont tíz éve elhunyt, s azóta a Feri fiammal lakom együtt.

Az '50-es években, az évtized derekán már nagyobb mozgásszabadságot adtak a szülők a gyermekeiknek, még a falvakban is.

– Tizennégy éves voltam, amikor 1954-ben a barátnőimmel meg az édesanyáinkkal együtt elmentem a Szent Mihály-napi bálba, ahol megismerkedtem a jövendőbelimmel, a tőlem három évvel idősebb Gézával, aki akkor már a helyi kolhozban dolgozott – meséli a salánki Balogh Jolán. – Igaz, a táncmulatságot az 1989-ben ismét görög katolikussá váló pravoszláv egyházközség szervezte, de mi, reformátusok is sokan elmentünk a bálba, ahol a párom felkért, többször megtáncoltatott, majd haza is kísért, s attól kezdve udvarolni kezdett nekem, ám az akkor uralkodó szegénységben csak szerény ajándékokkal, például cukorkával tudott megajándékozni. Ha eljött hozzám, nem tartózkodhattunk külön szobában, csak a szüleim szeme előtt beszélgethettünk egymással, s távozásakor nem kísérhettem ki a házunkból a kiskapunkig. Amikor pedig moziba vagy bálba vitt, az édesanyám meg a húgom is elkísért (akkor még egyetlen anya sem engedte el egyedül a lányát a szerelmével). Hat év telt el, mire egybekeltünk, mivel a kedvesemet tizennyolc évesen besorozták, három évig egy krími katonai repülőtéren szolgált a kisegítő személyzet tagjaként, így csak levelek útján tartottam vele a kapcsolatot. Akadtak, persze, fiatalemberek, akik „le próbáltak csapni a kezéről”, de én nagyon szerettem, és hűségesen vártam rá. Közben befejeztem a Salánki Általános Iskolát, leérettségiztem a magyar tannyelvű 3. Számú Nagyszőlősi Középiskolában, majd felvettek az Ungvári Állami Egyetem francia szakára, s már egyetemi hallgatóként mentem feleségül Gézához. Előtte viszont már nekünk is volt eljegyzési gyűrűváltásunk, akárcsak a gyermekeinknek.

Idősebbik fiuk, Géza már a Salánki Általános Iskolában szerelemre lobbant leendő felesége, Erzsébet iránt, akivel osztálytársak voltak, s felsőfokú tanulmányaik alatt is tovább tartották a kapcsolatot, amikor a fiatalember építészmérnöknek tanult a lembergi egyetemen, jövendőbelije pedig biológia szakos hallgatóként látogatta az Ungvári Állami Egyetem foglalkozásait, pedig a szünidei találkozásaikat leszámítva csak levelek útján érintkezhettek egymással. Géza 4. évfolyamos diákként vette feleségül kedvesét, s egy évig távházasságban éltek, míg csak be nem fejezték stúdiumaikat. A kisebbik fiuk, Barnabás ugyancsak az akkorra már középiskolává minősített salánki tanintézetben, szinte gyermekfejjel, 10. osztályos végzős tanulóként szeretett bele feketepataki születésű majdani hitvesébe, a tőle egy évvel fiatalabb Mariannába, aki – mivel a Feketepatakkal egybeépült Verbőcön csak a 2000-es években bővítették középiskolává a két falu közös általános iskoláját – Salánkon végezte el a 9. és a 10. osztályt. Az iskolai táncmulatságokon szövődött szerelem közöttük, s három év elteltével már meg is ülték a lakodalmukat. Beszélgetőtársam lánya, Irén viszont már a Munkácsi Tanítóképző hallgatója volt, amikor a barátnői társaságában elment egy feketepataki táncmulatságra – akkor még gyakrabban rendeztek bálokat, mint most –, és ott ismerkedett meg a jövendőbelijével, a mátyfalvai Varjú Lászlóval, aki szülőfalujából ruccant át a szomszédos községben szervezett rendezvényre, s nyomban egymásba szerettek. Amikor pedig udvarolni kezdett a lányuknak, megengedték, hogy külön szobában találkozzanak, a bálokba sem kísérte el az anyja Irént, mert abban az időben, a '80-as években (sőt már 10-20 évvel korábban is) a fiatalok már zokon vették volna az ilyenfajta felügyeletet, s egy év elteltével meg is ülték a lakodalmukat.

– Mi a néhai nagyszerű Fodó Sándor egyetemi tanár úrnak, a KMKSZ alapító elnökének köszönhetően ismerkedtünk meg egymással, aki az 1980-as évek végén igyekezett összefogni az Ungvári Állami Egyetem magyar nemzetiségű hallgatóit, s az ő szervezésében kerestük fel a magyarlakta kárpátaljai településeket, ahol kulturális műsorokat mutattunk be – idézi fel a nem is olyan távoli múltat egy névtelenséget kérő értelmiségi házaspár hölgytagja. – Én első évfolyamos magyar nyelv és irodalom szakos diák voltam, a jövendőbelim pedig már négy éve tanult a történelem karon, s már az első összejövetelünkön, első látásra egymásba szerettünk. A leendő férjem a hétvégeken is gyakorta felkeresett a szülőfalumban (más-más településen laktunk), a nálunk akkor még ritkaságszámba menő orchideákkal kedveskedett nekem, de én még jobban örültem azoknak az ajándékoknak – rajzoknak, kőszobrocskáknak –, amiket fejlett művészi érzékű ember lévén, saját kezűleg készített. A tanulmányai befejezése után pedig feleségül vett, s a történelem kar régészeti laboratóriumában vállalt munkát, hogy a közelemben lehessen, sőt a vizsgaidőszakokban még főzött is nekem, hogy teljesen a tanulásra összpontosíthassak. Majd miután én is letettem az államvizsgáimat, mindkettőnknek sikerült munkát találnunk ugyanabban a középiskolában. S megjegyezném: több volt diáktársunk is a Fodó Sándor által szervezett rendezvényeken került olyan közel egymáshoz, hogy végül házasság lett a kapcsolatukból.

– A Munkácsi Tanítóképzőben tanultam, amikor 1998-ban, egy vakációm idején, a szülőfalumban rendezett hétvégi diszkóban megismerkedtem a majdani férjemmel, az ugyancsak helybeli, de tőlem nyolc és fél évvel idősebb Szilárddal, aki a Munkácsi Mezőgazdasági Technikum elvégzése után az akkor már széthullás előtt álló helyi kolhozban dolgozott – meséli Mária. – Eleinte csak barátságnak indult a kapcsolatunk, s 18 éves, fiatal lányként még nem is gondoltam, hogy szerelem, majd házasság lesz belőle. Azután a leendő párom Magyarországon vállalt munkát, de mielőtt elutazott volna az új munkahelyére, még megkért, hogy ha esetleg én is az anyaországban helyezkednék el, akkor hívjam fel az általa megadott munkahelyi telefonszámon. Nemsokára úgy alakult, hogy Budapestre költöztem, ahol, sajnos, nem találtam a képzettségemnek megfelelő állást, hanem eladó lettem egy bőrdíszműüzletben. Felhívtam telefonon Szilárdot, mire ő úgy intézte a dolgait, hogy szintén Pesten találjon munkát, s akkor már komolyan kezdett nekem udvarolni. Gyakran elkísért a filmszínházakba, illetve az Operettszínházba, én pedig fogadtam a közeledését. Három év múltán, 2003-ban megkérte a kezemet, mire én igent mondtam, de azért még haza is utaztunk, s ünnepélyes keretek között, az apukámtól is megkérte a kezem, ahogy az dukál. Később pedig szabadságot kértünk, s odahaza tartottuk meg a hagyományos, sátras, falusi lakodalmat (csak az utóbbi időben jött divatba, hogy egyre több fiatal falusi pár is étteremben üli meg a menyegzőjét). Még két évig éltünk a magyar fővárosban, közös albérletben, majd hazaköltöztünk, s a képzettségünknek megfelelő állást kaptunk.

De mit kezdjenek azok a férfiak és nők, akiknek sem az oktatási intézményekben, sem a munkahelyükön, sem a diszkóban nem sikerült még megtalálniuk a nagy Őt, pláne, ha már több mint 30 vagy 40 évesek, s miként találhatnak új társra az elvált vagy megözvegyült középkorúak vagy éppen idősek? Akadhatnak, akik a rokoni körön belül házasodnak össze (természetesen nem vérrokonok). Egy özvegy nyugdíjas férfiismerősöm például feleségül vette elhunyt felesége ugyancsak megözvegyült testvérét. S lehetőség van az újságok hasábjain közzétett társkereső hirdetések, újabban pedig az internetes társkereső oldalakon is megismerkedni a pároknak. Persze, így sem sikerülhet azonnal révbe érni. Egy másik férfiismerősöm például korábban újságokban adott fel társkereső hirdetéseket, s az egyikre jött is kedvező válasz, a lánynál tett első látogatása elég jól sikerült, ám amikor másodszor is felkereste a hölgyet, az rettenetesen ridegen fogadta, s bár a férfi semmivel sem bántotta meg, mégis kerek perec kijelentette, miszerint nem tetszik neki, és nem óhajt vele többé találkozni. Több hónap is eltelt, mire a lány írt egy békülékeny hangvételű levelet, melyben kifejtette, hogy az egyik közeli rokona a vallási különbségeik miatt ellenezte a kapcsolatukat, de már elhunyt, így újból szívesen találkozna ismerősömmel. A férfiban viszont olyan mély nyomot hagyott a nő korábbi hideg, elutasító magatartása, hogy nem tudott többé megbízni a nőben, így most már ő utasította vissza a lány közeledését. Utólag már megbánta, hogy így tett, s arra gondol, mégis érdemes lett volna tenni még egy próbát a hölggyel való kapcsolatfelvételre, de a hajó, sajnos, elúszott… Újabban az internetes társkereső oldalakon próbál ismeretséget kötni, s bár eddig még nem sikerült párt találnia, még nem adta fel a reményt, hogy negyvenéves kor fölött is családot alapíthat. Mert az ember társas lénynek teremtetett…

Lajos Mihály