Akit háromszor koronáztak királlyá

Történelmünkben akadt egy uralkodó, akinek a fejére három ízben, három különböző koronát illesztettek, hogy megszerezhesse Magyarország trónját, mely kezdetben vészesen ingadozott alatta, ám végül mégis sikerült megszilárdítania uralmát, s kivezetnie hazáját egy bő évtizednyi politikai zűrzavarból. Második koronázására 705 évvel ezelőtt, 1309-ben került sor, melyet egy év múlva követett a harmadik, immár végleges királlyá való felkenés. Ő volt Károly Róbert (I. Károly), aki egy, a tartományurak (kiskirályok, oligarchák) által csaknem darabjaira szaggatott, lezüllesztett országot örökölt, s egy ismét jelentős politikai súllyal bíró, virágzó gazdaságú királyságot hagyott örökösére, I. (Nagy) Lajosra.

A Nápolyi-öböltől a Temesközig

1301januárjában trónörökös nélkül hunyt el utolsó Árpád-házi uralkodónk, III. András. Ám mivel az Árpád-ház tagjai dinasztikus házasságokat kötöttek más európai uralkodóházakkal, három királyjelölt is színre lépett. V. István Mária nevű lányát férjhez adta a francia Anjouk olasz ágából származó II. Károly nápolyi királyhoz, s az ő unokája volt Caroberto herceg, Anjou Martell Károly és Habsburg Klemencia 1288-ban megszületett gyermeke, akinek a neve ugyan nem a Károly és a Róbert összevont alakja, ám Magyarországon mégis Károly Róbertként tisztelték. Ő lett a pápa által is támogatott trónkövetelő, aki partra szállt az Adriai-tenger magyarországi partján, s a délvidéki főurak segítségével megindult az ország belseje felé.

Magyarországot viszont addigra szinte darabokra szedték a kiskirályok. A nevesebbek közé tartozott a Felvidék nyugati részét uraló Csák Máté, akinek még saját nádora is volt, és saját pénzt veretett, a Dunántúl szinte egészét bitorló Kőszegi Henrik, a Felvidék keleti részét uraló Aba Amadé, Kán László erdélyi vajda, vagy éppen Borsa Kopasz, a tiszántúli kiskirály. Az oligarchák magánhadseregekkel rendelkeztek, pusztító belháborúkat vívtak egymás ellen, királyi és egyházi birtokokra is rátették a kezüket, zsarnokoskodtak a területükön élő köznemesek, polgárok, jobbágyok fölött. Nem csoda, hogy az egyház és a közrendűek egyre inkább kívánták a központi királyi hatalom visszatérését.

Viszont csak az lehetett törvényes magyar király, akit az esztergomi érsek Székesfehérvárott, a Szent Koronával koronázott meg. S bár az általános zűrzavarban az esztergomi érsek Károly Róbert mellé állt, a koronázásra csak Esztergomban és egy alkalmi koronával került sor. Az ellenpárt tagjai pedig IV. Béla unokájának, II. Vencel cseh és lengyel királynak ajánlották fel a koronát, aki maga helyett hasonnevű, kiskorú fiára testálta a királyi jelvényt. Kőszegi Henrik rokona, Kőszegi Iván pedig – Vencelt támogatva – megtámadta Esztergomot, s a Délvidékre űzte Károly Róbertet, valamint az esztergomi érseket. Vencelt a Szent Koronával Székesfehérvárott megkoronázták – ám csak a kalocsai érsek hajtotta végre a szertartást, ami így jogilag érvénytelen volt. Károly Róbert pedig hadat szervezett, és 1305-ben győzelmet aratott Vencel fölött, aki elhagyta Magyarországot, de a Szent Koronát is magával vitte, s Ottó bajor hercegnek adta át a koronázási jelvényeket, akit hívei a veszprémi és a csanádi püspökkel meg is koronáztattak. Az újdonsült uralkodó – házassági szándékkal – Erdélybe utazott, ám Kán László egyszerűen foglyul ejtette, és elkobozta tőle a Szent Koronát. S bár néhány hónapnyi fogság után szabadon engedte az előkelő rabot (akinek ezután már esze ágában sem volt visszatérni a káoszba süllyedt Magyarországra), magánál tartotta a koronázási ékszereket.

Ekkor lépett színre Gentile pápai legátus, aki ügyes diplomáciával elérte, hogy a tartományurak legalább formailag elismerjék Károly Róbert királyságát, s 1309-ben Budán, a Nagyboldogasszony-templomban Tamás esztergomi érsek a Gentile által készített koronával másodszor is megkoronázta a magyarul megtanult s lelkében is mindinkább magyarrá váló nápolyi herceget. Majd a legátus egyházi átokkal fenyegette meg Kán Lászlót, aki emiatt 1310-ben hűségesküt tett a királynak, és visszaadta a Szent Koronát, mellyel ugyanebben az évben, Székesfehérvárott, az esztergomi érsek meg is koronázta Károly Róbertet. Aki azonban az ország szívében, a dunántúli és felvidéki oligarchák közelében nem érezhette igazán biztonságban magát, ezért – mivel a Duna–Tisza-közén és a Temesközben még sok királyi birtok volt –, egyelőre Temesváron rendezte be udvarát.

A tartományurak végnapjai

Miután erőt gyűjtött, Károly Róbert végre megkezdhette az őt színleg elismerő, ám hatalmukból jottányit sem engedni akaró kiskirályok leverését. Első nagy győzelmét az Abák fölött aratta, akik véres vitába keveredtek az általuk jogtalanul megvámolt kassai polgárokkal, s mivel az uralkodó a kassaiak mellé állt, az Abák Csák Mátéval léptek szövetségre, aki küldött is egy erős sereget, melynek segítségével az oligarchák a Szepességbe szorították a királyi hadat. A szepességi polgárok azonban Károly Róbert mellé álltak, aki ellentámadásba lendült, s 1312-ben Kassa alatt, Rozgonynál sor került a döntő összecsapásra. Kezdetben úgy tűnt, a kiskirályok győznek, még a királyi zászlótartók is elestek, ám végül sikerült megfordítani a csata kimenetelét. A hat Amadé-fiból kettő is holtan bukott le lováról, Csák Máté seregének mindkét vezére elesett, s a tartományurak csapatai megfutottak. A királyé lett az Amadék minden birtoka, melyeket szétosztott hívei, az Aba-nemzetség hozzá hű tagjai, sőt még néhány megtérő párütő főúr között is. Az Amadé-fiak 1317-ben Ung vármegyében még egyszer fellázadtak, de le is verettek. Ekkor lett Ungvár és Nevicke a rozgonyi csatában vitézül harcoló királyi lovagé, Drugeth Fülöpé.

Közben az egyre jobban megerősödő király újabb várakat és területeket ragadott el a tartományuraktól, elsősorban a Felvidéken, de a Dunántúlon is. Megszerezte Zólyom, Liptó és Árva vármegyét, Diósgyőrt, illetve a baranyai kőszegi várat, mely megkülönböztetendő a nyugat-magyarországi Kőszegtől. Borsa Kopasz, a tiszántúli oligarcha vezetésével ekkor több kiskirály – érezve, hogy szorul a hurok a nyakuk körül – összeesküvést szőtt Károly Róbert ellen, ám a szervezkedés lelepleződött, s a Debreceni Dózsa által vezetett királyi sereg 1316 nyarán Debrecennél szétzúzta az oligarchák csapatait. Az összeesküvés ezzel összeomlott, Borsa Kopaszt fő- és jószágvesztésre ítélték, birtokait pedig szétosztották az uralkodó hű emberei között. Ugyanebben az évben hunyt el Kán László, akit a Károly Róberthez hű Pok Miklós váltott fel a vajdai méltóságban. Az 1320-ban a Kőszegiek ellen megindított hadjárat pedig valóságos diadalmenetnek bizonyult: a tartományúr hatalma összeomlott. A következő esztendőben pedig Csák Máté is elhagyta az árnyékvilágot, méghozzá örökösök nélkül, így megmaradt birtokai is a koronára szálltak. Ezzel leáldozott az oligarchák csillaga.

Talpra állított gazdaság, diplomáciai siker

Károly Róbert több gazdasági szakembert is udvarába hívott Itáliából, mivel a korabeli Európában ők értettek a legjobban a pénz „fialtatásához”, az első forintokat is Firenzében verték – a pénz neve is tőlük ered –, s a magyar király is bevezette hazánkban az aranyforintot az ezüstből vert garas mellett. Az olaszok mellett, persze, magyar gazdasági szakemberei is voltak, köztük is Nekcsei Demeter tárnokmester (ma pénzügyminiszternek neveznénk) tett a legtöbbet az ország gazdasági talpra állításáért, aki 1323 után jelentős gazdasági reformokat vezetett be. Magyarország legfontosabb természeti kincsei akkoriban a nemesfémek voltak. A Felvidék és Erdély bányáiból került ki a korabeli Európa ezüstjének mintegy egynegyede, az aranynak pedig több mint a háromnegyede, ám a feldolgozatlan nemesfémtömbök jóval kevesebbet értek, mint a belőlük vert pénz, így 1325-ben a király szigorúan megtiltotta, hogy bárki arany- és ezüsttömböket szállítson ki Magyarországról, vagy akár azokkal belföldön is kereskedjen. Ezentúl csak pénzként feldolgozva foroghatott közkézen az arany, az ezüst, melyekért így több külföldi árut lehetett beszerezni. S hogy még több magyar aranyforint, ezüst garas forogjon idehaza és külföldön, a király nagymértékben támogatta a bányászatot. Mivel az arany és az ezüst a királyt illette meg, és semmi sem járt annak a nemesnek, akinek a földjén nemesfémre bukkantak, sokan eltitkolták a lelőhelyeket. Károly Róbert viszont rendeletet hozott arról, hogy a királyi bányászoknak fizetett bér egyharmada a birtokost illesse meg. Így most már a földesuraknak is érdekük fűződött a nemesfémbányászathoz, s így egyre több arany- és ezüstbánya nyitotta meg kapuit. Gazdagodott a kincstár, és gazdagodott az ország. S mivel a kiskirályok immár nem zaklatták a kereskedőket, Magyarország ismét komolyan bekapcsolódott a nemzetközi kereskedelembe.

A nemzetközi kereskedelembe való jobb bekapcsolódást szolgálta, s egyúttal a gazdaságilag megerősödött Magyarország politikai súlyának a megnövekedését jelezte az 1335-ös visegrádi hármas királytalálkozó, melyet Károly Róbert szervezett sógora, Nagy Kázmér lengyel király, valamint Luxemburgi János, a cseh uralkodó kibékítésére. A lovagi tornákkal, vadászatokkal, nagy lakomákkal és fényes udvari mulatságokkal színesített királytalálkozón a magyar uralkodónak sikerült is megbékéltetni egymással Lengyelország és Csehország urait, sőt elérte, hogy ha az addig örököst még nem nemzett Nagy Kázmér fiú utód nélkül hunyna el, Károly Róbert idősebbik fiára és örökösére, Lajos hercegre szálljon a lengyel korona is. Ahogy az később be is következett: apja és nagybátyja halála után I. (Nagy) Lajosra szállt a magyar és a lengyel korona, s uralkodásának idejére Magyarország perszonálunióba került Lengyelországgal. S ugyancsak a királytalálkozó eredményeként – Bécs kikerülésével – Csehország felé terelődött Magyarország nyugati kereskedelme, melynek eredményeként jóval alacsonyabb áron jutottak el hazánkba Németország és Flandria iparcikkei. Egyúttal a Budáról – Kassán át – Krakkóba, Lengyelország akkori fővárosába vezető kereskedelmi útvonal forgalma is megnőtt, s erősödtek a magyar–lengyel gazdasági kapcsolatok. Megjegyzendő: a középkorban és az újkor elején a magyar borexport egyik legfontosabb felvevőpiaca Lengyelország volt, s egyik tokaji borfajtánk, a szamorodni is lengyel nevet visel…

Visszatérve Károly Róberthez, a korosodó királyt utolsó éveiben erősen gyötörte a csúz, ez a mozgásszervi betegség, s 56 évesen, 1342. július 16-án eltávozott a földi világból. A török világ dúlásaiban elpusztult egykori székesfehérvári Nagyboldogasszony-templomban, a középkori magyar királyok koronázási és 25 uralkodónk temetési templomában helyezték örök nyugalomra. (Források: Varga Domokos: Magyarország virágzása és romlása, Wikipédia)

Lajos Mihály