Ady Endre: Isten, a vigasztalan
Ő: Minden, de áldani nem tud,
Ő: Minden, de senkit se büntet,
Ő teljesíti az Időt,
S nem érti meg a mi szívünket.
Hatalmasabb a Jehovánál,
Ő a hideg Ámennek atyja;
Ő csak mosolyog és akar,
S egy fagyott Nap az ábrázatja.
Úgy forgatja a Mindenséget,
Mintha unott játékot űzne,
Egy-egy világot megfagyaszt,
S ötöt-hatot hajít a tűzbe.
Nem int, nem bosszul, nem jutalmaz,
Mennybe nem kísér, föld alá nem.
Vele holott egyek vagyunk:
Ő: a Muszáj, a Lesz, az Ámen.
Ha ízeinket összetépjük
Istentelen, nagy fájdalomban,
Ő csak mulat: se nem szeret,
Se nem dühít bennünket jobban.
Ő: a nagy-nagy Élet-folyóvíz,
Zuhogva zúg, kacagva harsog,
Sodor, zúz, ont, fut szüntelen,
Nem fogják gátak s renyhe partok.
Ő: a folyásnak akarója,
Melynek forrása s vége nincsen.
Ő: Minden és vigasztalan,
Egyetlen és borzalmas Isten.
Ady Endre költői pályáján az úgynevezett Istenes versek végig kitüntetett helyet kaptak. Verseskötetről verseskötetre újra és újra visszatér Istenhez a költő, minduntalan előveszi azt a problémát, melynek titkát megfejteni kétségkívül az egyik legnehezebb emberi feladat. De hiába a törekvés, az Isten, a vigasztalan című költeményében sem található olyan, sajátnak mondható egységes elgondolás, mely biztos hozzáférést nyújtana e legnagyobb titokhoz. Hacsak nem tekinthető ennek az a jól ismert megfeleltetés, miszerint Isten mindenható, ugyanakkor mégsem avatkozik be az ember életébe. Mert végső soron erre a két nyugvópontra helyezkedik ez a költemény. Isten „Minden”, és a „Mindenség” „forgatója” is – állítja a költemény –, de „nem int, nem bosszul, nem jutalmaz”, „mennybe” nem kísér, a „föld alá” sem. Tehetünk bármit, mondjuk „összetéphetjük” „ízeinket”, Ő akkor is csak „mulat”, „se nem szeret, se nem dühít bennünket jobban”. E költeményben pedig talán az a legkülönösebb, hogy bármilyen hatalmas is ez az Isten, hiszen ő maga az „Élet-folyóvíz”, sőt a „folyásnak akarója” is, a költő a vers utolsó sorában – „borzalmasnak” látja…
Penckófer János