Mennyire „okos” vagy „buta” a gyerek?

Interjú Dr. Dezső Renáta Anna egyetemi adjunktussal

Egy internetes keresőprogramba beírva az „IQ-teszt” kifejezést, százezernél is több találatot, ezzel együtt pedig ugyanennyi lehetőséget kapunk az emberi értelem, az intelligencia méréséhez. Ezek többségéről persze nem tudni, ki és milyen szempontok alapján állította össze, így könnyen juthatunk egyiknél-másiknál olyan eredményre, hogy „Hű, de buta vagyok!” A kérdés azonban ennél jóval összetettebb.

A legnagyobb probléma pedig akkor van, ha egy ilyen teszt alapján egy gyermekről derül ki, hogy „alacsony értelmi szinttel rendelkezik”. Minden egyes gyermek különböző háttérrel, tapasztalatokkal rendelkezik, ami hatást gyakorol többek között tanulmányi eredményeinek, iskolai előmenetelének alakulására. Dr. Dezső Renáta Anna, a Pécsi Tudományegyetem Nevelés- és Oktatáselméleti Tanszékének adjunktusa tavaly tartott előadásokat a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola hallgatóinak a téma kapcsán, s mostanra az akkortájt zajló kutatásának eredményei is megszülettek. Erről beszélgettünk.

– Az intelligencia mibenlétét és mérését érintő kérdések napjainkban egyre inkább előtérbe kerülnek az oktatás terén. Mivel áll ez összefüggésben?

– Az iskolákban egyre több írás, olvasás vagy számolási nehézséggel küzdő gyermekkel találkozunk. Az iskola hagyományosan e három területre épít, ami azt is jelenti, hogy a tanár előad, magyaráz, leíratja diákjaival az általa elmondottakat, és azt kéri számon feleltetésnél. Napjainkban egyre több időt tölthet egy-egy ember az iskolapadban, többen tesznek érettségi vizsgát, többen járnak egyetemre, és egy-egy szakma megszerzéséhez is többet kell tanulni. Viszont mindannyian másképp tanulunk, ezért az oktatás folyamán muszáj más területeket is hangsúlyozni és érdekesebb módszereket is alkalmazni. Az ilyen megközelítéseket tanulásközpontú pedagógiákként emlegetjük, alkalmazásuk pedig meggyőződésem szerint minden iskolaszinten kiemelten fontos.

– Számos intelligenciateszt található az interneten, s ezeket gyakorta alkalmazzák is a pedagógusok, szülők. De nem mindegy, mit hogyan értékelünk. Mire kell főként odafigyelni ezeknél?

– A fő veszély a hagyományos intelligencia-méréseknél, teszteknél, hogy számszerűsítik, mennyire „okos” vagy „buta” a gyerek. Az eredmény értelmében pedig viszonylag korai életkorban beskatulyázzák. Pedig ezek a „hagyományos” tesztek főként a nyelvi, logikai és térbeli képességek szintjét mérik csupán. Ha az eredmény alapján felállítunk egy diagnózist, címkézzük, hogy „mi is a gyermek baja”, és rögtön az átlagtól eltérőként kezdjük kezelni, mintha tényleg valami baja lenne, holott ez korántsem biztos. „Átlag-gyerek” nem létezik, hiszen a kicsik mind mások. Az, hogy mi vagy ki a „normális”, igen viszonylagos. Ezért az említett címkézés helyett a gyógypedagógia ún. komplex állapotfelmérésre törekszik, hogy minél teljesebb képet kapjon egy gyermek éppen a méréskor aktuális állapotáról. Nem állítjuk tehát például, hogy a gyermek „életkorához képest nem képes kifejezően beszélni”, csupán azt, hogy a vizsgálati helyzetben nem beszélt túl kifejezően. Tehát nem a teljes személyiséget minősítjük, csupán egy adott pillanatban jellemző viselkedést vagy tevékenységet. Hisz lehet, hogy az adott tevékenység legközelebb sokkal jobban is sikerülhet. És persze, ha bizonyos képességei mellett azt is megfigyeljük, hogy mennyire muzikális, hogyan mozog, rajzol, mennyire ismeri a természeti vagy tárgyi környezetét, hogyan reagál az őt érő hatásokra, sokkal összetettebb képet kapunk. Ha mindezeket a szempontokat figyelembe vesszük, biztosan minden gyermek erősségeit sikerül megtalálnunk, s nem csupán arra irányul a mérés, hogy esetlegesen mit nem tud a kicsi.

Bizonyos nézetek nem fogadják el, hogy intelligenciánk egész életünkben változatlan mértékű és jellegű. Úgy gondolom, ezeket az elképzeléseket fontos alaposabban megismernünk, megértenünk és alkalmaznunk, főleg a pedagógusképzésben és a közoktatásban, hogy az óvónők, tanítók, tanárok ne úgy tekintsenek a gyermekekre, hogy „Pistikének csak 89 az IQ-ja (az átlag ilyen megközelítésben 100), bezzeg Pannikáé 134” és ne ilyen alapon fogalmazzák meg a gyerekektől elvárható teljesítményt. Mindezt nem csupán elméleti kutatóként állítom, hisz tudományos pályafutásomat megelőzően több mint egy évtizedig dolgoztam pedagógusként a közoktatás és felnőttoktatás minden színterén, különböző élethelyzetű és társadalmi csoportokhoz tartozó ifjú és kevésbé ifjú diákok közt.

– Kutatást is végzett e témában vidékünkön. Milyen eredményekre jutott?

– A kutatás 2013. szeptember és 2014. december között zajlott fejlesztéssel, képzéssel, gyakorlattal egybekötve, főként a Pécsi Tudományegyetemen. Ugyanakkor ennek részeként tartottam előadásokat idén januárban egy lipcsei tanár-továbbképzésen, több magyarországi konferencián, egy éve novemberben a beregszászi főiskolán, mely kapcsán ezúton is szeretném köszönetemet kifejezni Dr. Orosz Ildikó elnök asszonynak és Hutterer Éva tanárnőnek a vendégoktatói és helyi kutatási lehetőségért. Kutatásomat a kárpátaljai pedagógusjelöltek mellett főként a dél-dunántúli régióban végeztem. A pedagógusképzésben főként a tanulmányaik közepén járó diákokat vizsgáltam Beregszászban, és hasonlítottam őket össze pécsi társaikkal. Mellettük pedagógusokat, nem pedagógus felnőtt lakosságot és közoktatásban aktív diákokat kérdeztem a Dél-Dunántúlon: visszajelzést összesen mintegy 1500 főtől kaptam. A közoktatásban tanulók és a felnőttek közt az intelligenciával kapcsolatos gondolkodásra voltam kíváncsi, a pedagógusok, illetve a pécsi és beregszászi diákok körében pedig azt vizsgáltam, hogy ezek a nézeteik és a tanulásközpontú pedagógiai meggyőződésük közt van-e összefüggés. A beregszászi pedagógusjelöltekről elmondhatom, hogy azok között, akik az intelligenciáról modern módon gondolkodnak, a tanulásközpontú pedagógiai nézetek is igen jellemzőek. Rájuk feltűnően jellemző, hogy mások igényeire rendkívül érzékenyek. Ez jó hír, hiszen ők a jövő pedagógusai. Ezek az összefüggések a pécsi tanárjelöltek körében még nem ilyen egyértelműek, ugyanakkor a dél-dunántúli pedagógusok közt igen. A közoktatásban tanulók és a felnőttek körében is igaz a dél-dunántúli régióban, hogy minél magasabb egy személy nyelvi intelligenciája, annál sikeresebb az iskolában illetve a társadalomban – ugyanakkor annál elégedetlenebb önmagával. Úgy gondolom, fontos lenne, hogy a jövő iskolájában feloldódjon ez az ellentmondás. Ez pedig meggyőződésem szerint az intelligenciáról alkotott képünk megváltoztatásával és a tanulásközpontú pedagógiai gyakorlat minél szélesebb körű elterjesztésével lehetséges.

Espán Margaréta