Kosztolányi Dezső: Otthon
Az esteli vonattal hazamentem
és minden úgy volt, hogy régente még,
a holdsugár némán sütött a kertben,
sóhajtva lengtek a hűs jegenyék.
Csend volt. A mozdony füttye messze hangzott,
ballagva járkáltunk, én és anyám,
hallgattuk a nyolcórai harangszót
és néztük a bimbót a rózsafán.
A gyertyalángnál a szabadban ettünk,
kísértve árnyként járt a múlt megettünk,
majd gyúlt a mécses s a ház elpihent.
Én padra rogytam s a bús éji csend
azt súgta, a futó élet lefoly,
bárhol keressük, célja nincs sehol.
Egy korántsem ritka helyzettel állunk szemben. Az egyszerűség kedvéért mondjuk így: egy felnőtt hazalátogat régi otthonába, ahol édesanyjával tölti az estét, majd megállapítja, hogy az életnek nincsen célja. De ha valóban céltalan az élet, akkor értelme sincs?
Láthatóan idilli a kettejük hangulata, hisz minden olyan, mint „régente még”. Ezt az idilli hangulatot szolgálja a költemény valamennyi részlete: a kerti holdsugár, a jegenyék, a csend, majd pedig a csendben felhangzó mozdonyfütty. Különösképpen békés és meghitt az esti séta, amint anya és gyermeke hallgatják „a nyolcórai harangszót”, illetve nézik „a bimbót a rózsafán”. És van még itt gyertyaláng, mécses, elpihenő ház, sőt még a szonett utolsó versszakának három sora is pontosan illeszkedik ebbe az idillikus képbe.
Csak akkor lehet érezni valami szokatlant, talán kissé nyugtalanító érzést, mikor el kell fogadnunk a vers végső igazságát, hogy tudniillik az életnek „célja nincs sehol”. Mert mi van akkor, ha célt nem látunk, de értelmet adunk az életünknek? Mert értelmet adhatunk az életünknek – mondják mások, például Hamvas Béla –, sőt, ha jól csináljuk, művé válik az. Nem lehet, hogy az Otthon csak egy szomorkás hangulatot foglal magába, és a költő ezzel a művével is értelmet adott az életének?...
Penckófer János