Magyar és német civilek a szovjet lágerekben

Miközben a szovjet hadsereg 4. Ukrán Frontja 1944 őszén megszállta vidékünket, a 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa november 12-i ülésén elfogadta a 0036. számú határozatot, melyben elrendelték a 18–50 év közötti magyar és német férfiak összeírását, s a hadifogoly-gyűjtőhelyekre való irányításukat. A következő napon pedig minden nagyobb településen kihelyezték a Városparancsnokság 2. számú parancsát tartalmazó falragaszt, mely arra kötelezte a katonaköteles korú férfiakat, hogy legkésőbb november 16-án jelenjenek meg a gyűjtőhelyekként kijelölt közintézményekben. A parancsot a községekben ki is dobolták. S mivel a legtöbb helyen azzal hitegették a megjelenteket, hogy csak rövid ideig tartó helyreállítási munkálatokra, kis munkára – oroszul: málenkij robotra – viszik őket, így a málenkij robot kifejezés szorosan összefonódott az ezt követő deportálásokkal.

A gyűjtőhelyeken nemzetiségi alapon válogatták szét a férfiakat: a ruszinokat, a szlovákokat hazaengedték, a magyarokat és a németeket viszont őrizet alá helyezték, s november 18-tól – gyalogmenetekben – megkezdték az elhurcolásukat a szolyvai volt magyar határvadász-laktanya területén létesített gyűjtőtáborba, mely a kárpátaljai magyar és német férfilakosság kálváriájának a jelképe lett. Bár a szenvedések már útközben megkezdődtek. A szovjet őrök sem enni-, sem innivalót nem adtak a foglyoknak, sőt azt sem engedték, hogy a közbeeső települések otthonmaradt lakosai ételt, italt adjanak nekik. Sokuk jobb minőségű kabátját, lábbelijét elzabrálták, s fűtetlen épületekben vagy a szabad ég alatt kellett tölteniük a hideg éjszakákat. Szolyván pedig fűtetlen helyiségekben való fagyoskodás, gyenge minőségű étkeztetés, éhezés, megterhelő kényszermunka, elégtelen egészségügyi ellátás fogadta a deportáltakat. Nem csoda, hogy a legyengült szervezetű foglyok körében óriási pusztítást vitt végbe a hamarosan kitört vérhas-, illetve flekktífuszjárvány, melynek következtében naponta 100-120 halottat temettek a jeltelen tömegsírokba. S nemcsak Kárpátaljáról, hanem december elején a szomszédos kelet-szlovákiai területekről, illetve a trianoni Magyarországhoz tartozó Csonka-Beregből is ebbe a pokolba hurcolták a katonaköteles korú magyar férfiakat, mivel a Szovjetunió a nevezett térségeket is be akarta kebelezni, s kevesen múlt, hogy a terv nem válhatott valóra… A foglyok által Szolyván töltött időszak 3-4 naptól három hónapig terjedt. Az utolsó csoportokat március elején indították útnak a Sztarij, illetve a Novij Szambor-i átmeneti-elosztó táborok felé, majd ezt követően felszámolták a szolyvai lágert.

Szolyváról döntő részt tél­időben hajtották át gyalogmenetekben a deportáltakat Sztarij vagy Novij Szamborba. Naponta csak egyszer kaptak gyenge tápértékű ételt, s aki kidőlt a sorból, agyonlőtték, akárcsak azokat a szerencsétleneket, akik csak kiléptek, hogy egy marék hóval csillapítsák a szomjukat. Az átmeneti-elosztó táborokból pedig – fűtetlen marhavagonokban – a Gupvi (Glavnoje Upravlenyije Vojennoplennih i Internyirovannih, vagyis a Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság) lágereibe szállították az elhurcoltakat. Ezek a táborok éppúgy az NKVD felügyelete alá tartoztak, mint a Gulág lágerei, ám az utóbbiakba azok a személyek kerültek, akiket szovjetellenes tevékenység vádjával, koncepciós perekben ítéltek el. De visszatérve a Gupvi-táborokba elhurcoltakhoz… Sokuk már útközben elhunyt, a lágerekben pedig az alig fűtött barakkokban tartott, betegségekben szenvedő, alultáplált, agyondolgoztatott foglyok között aratott a halál. Helytörténészek szerint 30-40 ezer, döntő részt magyar, kisebb részben német férfit hurcoltak el Kárpátaljáról, a túlélők első csoportjai 1946-ban tértek haza, ám megpróbáltatásaik következtében csak kevesen érték meg az idős kort.

És nemcsak szülőföldünkről, illetve az említett anyaországi és kelet-szlovákiai térségekből, hanem az 1. és a 2. bécsi döntés eredményeként felszabadult felvidéki és erdélyi területekről, valamint a trianoni Magyarországról is tömegével hurcolták el a magyar és a német civileket szovjetunióbeli kényszermunkára. Az okok különbözőek voltak. A deportáltakat lényegében rabszolgákként dolgoztatták a Szovjetunió újjáépítése során, s ehhez még a bosszúszomj is társult. A szovjet Állami Védelmi Bizottság 1944. december 16-án határozatot hozott a Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Csehszlovákia és Bulgária területén élő 17–45 év közötti német férfiak és 18–30 év közötti német nők internálásáról (vidékünkön is végeredményben ennek értelmében hurcolták el azokat a németeket, akik kimaradtak a 0036. számú határozat alapján végrehajtott deportálásokból). A kárpátaljai, a felvidéki és az erdélyi magyarok elleni fellépésben a helyi magyar lakosság megfélemlítése, illetve az etnikai tisztogatás is nagy szerepet játszott. Erdélyben a román tábori csendőrség, illetve a román csendőrség is buzgólkodott a katonaköteles korú magyar férfiak begyűjtésében, sőt nemcsak férfiakat, hanem nőket és gyerekeket is elhurcoltak a gyűjtőtáborokba. Emellett Budapest elhúzódó ostromát Malinovszkij szovjet marsall a német–magyar védősereg nagy számával igyekezett megmagyarázni, jelentéseiben 180–200 ezres ellenséges haderőről számolt be, noha a fővárost csak 79 ezer katona védte. A harcok lezárulása után pedig a csak papíron létező 138 ezer hadifoglyot át kellett adnia a Gupvi-nak, noha legfeljebb 40 ezren kerültek hadifogságba. Ezért mintegy százezer, Budapesten, illetve a budapesti agglomerációban élő polgári személyt gyűjtetett be a katonáival, hogy „hadifoglyokként” adja át őket.

És a deportáltak valamennyien a háború ártatlan áldozataiként szenvedték meg a világégést…

lm