Székács Vera: Albert Gábor emlékére
Karácsony előtt ki akartam szaladni hozzá,
hogy egy könyvvel örömöt okozzak neki.
Azt írta, most orvoshoz kell mennie,
és egy kis munka is szakadt a nyakába,
de mihelyt befejezi, szívesen lát Budakeszin.
Öt nap múlva már nem élt.
A nagy betegség kíméletesen vitte el,
álmában érte a halál.
Albert Gábor, nagyon tiszteltelek:
könyveidért, sugárzó, tiszta lényedért,
de mindenekfölött a bátorságodért.
A legbátrabb ember voltál, akit valaha láttam,
és életem egyik legszebb pillanatát köszönhetem neked.
A pillanat az volt, amikor harminc évvel ezelőtt
felálltál a Vigadó termében, magányos merénylő,
és frontálisan támadtad meg a diktatúrát.
A szakadék fölött ráléptél a kötélre,
és nem volt védőháló a lábad alatt.
A teremben dermedt csönd, a hatalom urai
sápadtan hallgatták a pódiumról,
ahogy bűneiket sorolod.
A rendszer már recsegett-ropogott,
de nem tudhattuk, hogy mi fog történni veled.
Lestem az ajtót, mikor nyílik,
és visznek el téged a kopók.
Nem vittek el, a hatalom már nem akart játszani a tűzzel,
csak mellőzésed évei folytatódtak,
amíg a pódium sápadt arcai semmibe nem vesztek.
Abban a pillanatban, hacsak pár percre is,
visszaadtad a szabadságunkat,
és ’56 boldogsága fogott el újra.
Ott, abban a teremben nemzeti hősünk lettél,
rád illenek e szavak azóta is, és örökre.
Albert Gábor emlékére – ez Székács Vera szép és tiszta gondolatiságú versének a címe. Akiben pedig e cím elolvasásakor fölmerül, hogy ki volt ez az Albert Gábor, pontosan a költemény lényégét kezdi firtatni. A Kossuth- és József Attila-díjas író, műfordító, könyvtáros Albert Gábor épp most, október 30-án lenne kilencvenéves, amelyik évről pedig Székács Vera emlékezik meg, az közvetlenül a rendszerváltozás előtti esztendő lehet, hiszen az emlegetett „harminc évet” a költemény 2018-as megjelenésétől kell kiszámítani.
A vers nem kíván semmit túlbonyolítani. Szerzője szinte költői eszközök nélkül formálja művé azt az emlékezetes pillanatot, mikor Albert Gábor egyszer csak felállt „a Vigadó termében”, és mintegy „magányos merénylőként frontálisan támadta meg a diktatúrát”. Igaz, hogy a rendszer akkor már „recsegett-ropogott”, mégsem nevezhető tét nélkülinek ez a bátor szókimondás: „a kopók” még bármikor megjelenhettek és végezhették munkájukat.
Akár azt is mondhatnánk, hogy nincs a műben semmi költői, ugyanakkor mégis verssé válik: egy különös tisztaságú hangulat sikerült megörökítése lesz, melyben hirtelen ’56 boldogsága elevenedik meg. Székács Vera szemében – és nyilván a Vigadó termében akkor helyet foglalókéban úgyszintén – „nemzeti hősünk” lett Albert Gábor. Csak egy apró eset – gondolnánk. De pont az ilyen apró esetek vezettek el először ’56-ig, aztán meg a „páneurópai piknikig”, s az 1989/90-es rendszerváltozásig…
Penckófer János