Jerikótól Catal Hüyükig

Elő-Ázsia első városai

Elő-Ázsia a vándorló, halász-vadász, gyűjtögető életmódról a letelepedésre, a földművelésre és az állattenyésztésre való fokozatos áttérés egyik legősibb helyszíne, ahol az utolsó eljegesedés, a Würm-glaciális tízezer évvel ezelőtti lezárulása után, az újkőkorszak (neolitikum) kezdetén gyorsult fel az állandóan lakott települések, köztük az első városok kialakulása, mely utóbbiak két legkorábbi képviselője volt a Bibliából is ismert Jerikó, illetve a kis-ázsiai Catal Hüyük.

A régészet történetének egyik legfontosabb felfedezése volt, amikor Kathleen Kenyon brit archeológus 1952-ben rábukkant a Jordán folyótól mindössze 8 kilométerre fekvő Jerikó – pontosabban az azonos nevű modern kori város mellett fekvő ősi település – Kr. e. 8000 körül épült maradványaira. Nemcsak a tudományos világot, hanem az érdeklődő nagyközönséget is meglepte, hogy tízezer éve, a neolitikum hajnalán milyen impozáns, kőtömbökből emelt városfallal vették körül a 3-4 hektár kiterjedésű, mintegy 2-3 ezer embernek otthont adó településüket annak lakói. Az erődítményt két méter mély, nyolc méter széles szárazárok is övezi, mely annak idején tovább növelte az erősség védelmi képességeit, ahol pedig a városfal még ma is hat méter magasba nyújtózkodik, kilenc méter magas és ugyanekkora átmérőjű, masszív, kerek torony kapcsolódik hozzá, melynek belső oldala tövében több méretes bemélyedést alakítottak ki, s valószínűleg gabonaraktárakként használták azokat. Az egész védelmi komplexum felépítése pedig arra utal, hogy már ezekben az ősi időkben is szervezett társadalom létezett itt, mely központilag irányította a komoly munkálatokat. A városfalakon belül pedig vályogtéglákból épült kerek lakóházak sorakoztak, melyek bejárata előtt tornácokat képeztek ki.

De mi alapozta meg Jerikó gazdaságát és gazdagságát? A város környéke akkor is aszályos vidék volt, csak öntözéses földműveléssel termeszthettek növényeket, ám sem az öntözés meglétére, sem a hiányára nincs perdöntő bizonyíték. Az ősi városban a feltárások során találtak ugyan gabonamagvakat és hüvelyeseket, ami földművelésre is utalhat, ám kérdéses, hogy helyben termesztették-e a növényeket, vagy importált áruról van-e szó. Gazella-, őstulok-, vaddisznó-, illetve kecskecsontokat is felleltek, mely utóbbiak esetében nem lehet eldönteni, hogy vad- vagy házi kecskéktől származnak-e. A leletek alapján viszont bizonyosnak tekinthető, hogy az itt lakók nagyobbrészt gazellahúst fogyasztottak, s vándorpásztorok terelgethették a félvad gazellanyájakat (a Közel-Kelet több pontján is találtak arra utaló nyomokat, hogy a domesztikálás kezdetén a gazellát is megpróbálták háziasítani), a nagyobb vadakat pedig a viszonylag közeli Júdeai-hegységben ejthették el. Mind­emellett jelentős számban bukkantak rá Kis-Ázsiából származó, eszközkészítésre használt obszidiánra, továbbá nefrit féldrágakőre és más, értékeseknek számító zöld kövekre, a Sínai-hegységben bányászott türkiz drágakőre, valamint a vörös-tengeri kauri kagylóra, melynek héját ugyancsak ékszerkészítésre használták. Emellett a közeli Holt-tengerből kinyert sóval és a partvidékén található bitumennel is kereskedhettek a városlakók, s mivel Jerikó a Vörös-tengert Kis-Ázsiával összekötő ősi kereskedelmi útvonalon fekszik, valószínű, hogy a kereskedelem jelentette a gazdaság fő alapját.

Kr. e. 7000 körül azonban ismeretlen okból elnéptelenedett a város, majd pár száz év múltán új népesség lakta be, mely központi udvarok köré épült, több helyiségből álló, négyszögletes alaprajzú házakat épített, azok padlózatát pedig gipsszel simára vakolták, majd gyakran krémszínűre, pirosra, rózsaszínűre vagy fehérre festették. Ebből az időből már több lelet utal a földművelésre, míg a feltárt, egyértelműen háziasított kecskéktől származó maradványok a korábbinál fejlettebb állattenyésztést bizonyítják. A korszak legkülönösebb régészeti emlékei pedig azok a letisztított emberi koponyák – szám szerint tíz darab –, melyekre agyagból élethű arcvonásokat vittek fel, miközben szemgödreikbe kauri vagy más kagylóhéjakat illesztettek, és valószínűleg őskultuszra utalnak. Évezredek múltán azonban a kőfalak nagy része elpusztult, s csak a bronzkorban övezték ismét vályog-, majd kőfallal a települést.

A neolitikum másik legkorábbi városát, a Kr. e. 7000-6000 fordulóján épült Catal Hüyüköt pedig Kis-Ázsiában, a Konya-síkságon fedezte fel 1958-ban James Mellaart brit régész. A település szerkezete igen különös, az egymáshoz igen hasonló kialakítású, mondhatni szabványosított házak szorosan egymás mellé simultak, nem voltak utcák, sőt földszinti bejáratok sem, a lakosok a falakhoz támasztott, felhúzható létrákon felmászva jutottak fel a lapos tetőkre, majd onnan a házakba. Több épület talán templom vagy szentély volt, mivel freskókkal, vakolatból formált féldomborművekkel, például bikafejekkel, illetve a vakolatba mélyedő figurákkal díszítették a falaikat. Van olyan szentély(?), ahol bikaszarvak díszítik a fal előtt álló padot, némelyik freskó pedig valószínűleg vallási szertartást ábrázol. A bika nyilván szerepet játszott a vallásukban, amit nemcsak a vakolóanyagból készített bikafejek, illetve a sorba rendezett bikaszarvak, hanem bikákat ábrázoló falfestmények is sejtetnek. A feltárások során napvilágra került rengeteg szarvasmarhacsont jelzi, hogy itt háziasították első ízben az őstulkot, a gyapjúkelme-maradványok szerint pedig e város lakói domesztikálták elsőkként a vadjuhot is. Az állattenyésztés mellett öntözéses földműveléssel is foglalkoztak, ügyes kézműveseik keze alól igen szép dísztárgyak is kikerültek, az obszidiánt pedig olyan fényesre tudták csiszolni, hogy tükröket is készítettek ebből a kőből. Emellett az ólom és a réz megmunkálására is rájöttek, ami jelentős technikai ugrást jelentett. Később viszont a város ismeretlen okokból elnéptelenedett, a Kr. e. VI. évezredben pedig Mezopotámia vált a társadalmi és technikai haladás központjává.

Lajos Mihály