Juhász Gyula: Nosztalgia
A vad Nyugat csodáiból
Visszahajol Keletre lelkem,
Hol ős, örök hazám terül
A végtelenség pusztaságán
És mély, kevés bánat borong
Az ázsiai égre árván.
Mert ez az én tűnt örököm,
Nem, nem, soha
Soha, míg a világ világ
El nem hagyom és el nem érem
A tájat, nem tudom, hol is már,
Csak azt tudom, bús cimborák,
Hogy ittam új öröm borát,
Olvastam Tolsztojt és Zolát,
De jaj, én soha és sehol sem
Találtam eddig meg magam,
Aki van, örök óta van,
Anonymusban, bibliában,
Új hitben, régi krónikában,
Valaki, aki bennem szendereg,
Volt őrült és jós, öngyilkos, beteg
És nem lelte meg még az életet!
Ez a vers 1922-ből való. Száz esztendős kereken. Ám a benne megformált nosztalgia ennél sokkalta régebbi. Mondhatni: azóta létezik, hogy megtaláltuk hazánkat a Kárpát-medencében, és megteremtettük saját államunkat.
De még az sem zárható ki teljesen, hogy ezeregyszáz évnél is régebbi. És ez úgy is igaz lehet ám, hogy nem hivatkozunk feltétlenül a Juhász Gyula-költemény címére, a nosztalgia szó kiemelt szerepére. Hiszen tudjuk jól: nemcsak költészetünk egy részében, hanem egész eszmeiségünkben, hagyomány-értésünkben, kulturális és történelmi önértelmezésünkben időről időre előjön a keleti származás tudata. Rendre föléled lelkünkben Kelet titka, amivel kapcsolatban tán még Móricz Zsigmond esetét is föl lehetne hozni minden erőltetés nélkül, aki a Nyugat című folyóirat szerkesztése után a Kelet Népét vitte tovább főszerkesztőként.
Nyugat mai valósága és Kelet örök sejtelme zsigereinkben egy olyan, nehezen tisztázható gondot jelent számunkra, mint ahogy a ma embere elfelejti, ámde mégis tudja-sejti isteni eredetét, és hogy lelke nem halhat meg testének elpusztulásával. Elfelejtettük és mégis előhomálylik bensőnkben, mert „a vad Nyugat csodáiból” lelkünk rendre „visszahajol Keletre”, ahol „a végtelenség pusztaságán” „ős, örök hazánkat” álmodjuk...
Penckófer János