Aki megmentette Angliát a német inváziótól
A brit vadászrepülő-erők főparancsnoka
Nagy-Britannia, 1940 augusztusában és szeptemberében… Forrpontig hevül az angliai csata. Vadászgépek fedezete mellett újabb és újabb német bombázókötelékek nyomulnak be a szigetország légterébe. Bombazáporok zúdulnak a katonai repülőterekre, a repülőgépgyárakra, majd válogatás nélkül a katonai és polgári célpontokra. Radarkezelők igyekeznek idejében bemérni a támadó kötelékeket. Dörögnek a légvédelmi ágyúk. Vadászpilóták csapnak le a behatolókra. És a brit légtér oltalmazói mögött ott áll egy kiváló parancsnok, Hugh Dowding légi marsall, aki a II. világháborúban elsőként mér vereséget Hitlerre.
A leendő főtiszt 1882. április 24-én, a skóciai Moffatban látta meg a napvilágot. A Woolwichi Királyi Katonai Akadémia elvégzése után, 1900-ban tüzér alhadnagyi rangban kezdte meg katonai szolgálatát, majd 1912-ben tüzér századossá léptették elő. Ám hamarosan „átigazolt” a frissen megalakult repülős fegyvernemhez, s 1914 augusztusában, nem sokkal az I. világháború kitörése után a Királyi Légi Hadtest egyik vadászrepülő-századának a parancsnokaként kapcsolódott be a nyugati front légi harcaiba, méghozzá olyan eredményesen, hogy viharos gyorsasággal emelkedett a ranglétrán. 1916-ban már alezredesként vett részt a hatalmas somme-i ütközetben, majd rövidesen ezredessé léptették elő, 1917-ben pedig a Királyi Légi Hadtestből felfejlesztett Királyi Légierő (Royar Air Force, röviden: RAF) dandártábornoka lett, s ebben a rangban fejezte be a háborút.
A békeévekben tovább emelkedett a ranglétrán. 1930-ban kinevezték a Légügyi Tanács légügyi kutatási és fejlesztési tagjává, s ebbeli minőségében óriási szerepet játszott a kor technikai vívmányait, elsősorban a két brit tudós, Robert Watson-Watt fizikus és Edward Appleton fizikus, csillagász által feltalált radart felhasználó, korszerű és hatékony vadászlégierő kiépítésében. 1936-ban – légi marsalli rangban – a vadászrepülő-erők főparancsnoka lett, s kidolgozta a róla Dowding-rendszernek elnevezett integrált légvédelmi rendszert, mely magába foglalta a radarral és az emberi megfigyelőkkel végzett megfigyeléseket, a vadászrepülők célra irányítását, valamint a vadászrepülőknek az ellenséges bombázókötelékekre mért rajtaütésszerű csapásait, majd hamarosan kapott is két modern vadászgépet, a Hurricane-t és a Spitfire-t. Minderre pedig óriási szükség volt, mivel a harmadik birodalom ugyancsak korszerű, emellett hatalmas légierőt épített fel, és hamarosan eljött az idő, amikor összecsapott egymással kor két legmodernebb légiereje.
1940 nyarán, a diadalmas nyugat-európai hadjárat után a német vezérkar kidolgozta a Nagy-Britannia elleni invázió tervét. A Seelöwe (oroszlánfóka) hadművelet során előbb ejtőernyős egységeket dobtak volna át a La Manche csatornán, majd szállítóhajókon szárazföldi csapatok szálltak volna partra Dél- és Délkelet-Angliában, hogy előrenyomulva felszámolják a brit ellenállást. A szigetország azonban a világ akkori legerősebb hajóhadával rendelkezett, mely meghiúsíthatta volna az inváziót, így ennek sikere érdekében a német légierőnek, a Luftwaffénak előbb meg kellett semmisítenie a brit légvédelmet, hogy aztán tönkrebombázza az ellenséges hadiflottát. Tehát az invázió a brit vadászerők ellenállásán állt vagy bukott.
Az angliai légi csata 1940. július 10-én vette kezdetét. Első szakaszában a Luftwaffe Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában állomásozó 2. és 3. légiflottája a La Manche csatornán haladó hajókonvojokat vette célba, hogy lezárja a csatornát az angol hajózás elől, illetve hogy rákényszerítse a briteket a konvojok védelmére, s már a szigetország légi támaszpontjai elleni támadások előtt meggyengítse az angol vadászerőket. Dowding azonban tudta, hogy túlerővel áll szemben, s ha jelentős számban veti be Hurricane-jeit és Spitfire-jeit a konvojok védelmében, akkor vészesen meggyengül vadászereje a várható nagy összecsapás, a szigetország légteréért vívott harc előtt, ezért csak mérsékelt légi támogatást tudott nyújtani a konvojok számára. S bár a brit pilóták elszántan harcoltak, a Luftwaffe túlereje ekkor még érvényesült, egyre több hajót süllyesztettek el, így augusztus 10-re az angolok beszüntették a hajóforgalmat a csatornán. A német győzelem azonban csak részleges volt, mert nem tudták meggyengíteni Dowding vadászerőit. (Megjegyzendő: más nemzetiségű, köztük megszállt hazájukból elmenekült lengyel és cseh pilóták is harcoltak a britek oldalán.)
Két nap múlva aztán megkezdődött a csata második szakasza, a német Sasok támadása hadművelet. Augusztus 12-én a Luftwaffe bombázói 160 km szélességben feltépték a dél- és kelet-angliai partokon felállított radarláncot, s ezt követően újabb kötelékek nyomultak be a brit légtérbe, tönkrebombázták a ventnori radar-antennatornyokat, illetve a manstoni katonai repülőteret, emellett Portsmouth kikötővárost is komoly légicsapás érte. Estére azonban a britek „befoldozták” a radarláncon támadt szakadást, a következő napon pedig már eredményesebben védekeztek a támadó kötelékek ellen, s bár 50 gépet elvesztettek, de közel ugyanennyi ellenséges repülőt, 46-ot lelőttek. Az erősödő ellenállás miatt augusztus 15-én a németek a 2. és a 3. légiflottán kívül a Dániában és Norvégiában állomásozó 5. légiflottát is bevetették, ám az utóbbi épphogy átrepülte az Északi-tengert, amikor a rácsapó Spitfire-ek már a partok közelében súlyos vereséget mértek rá. S a délnyugat-angliai Devontól egészen Skóciáig fellángolt roppant heves összecsapásokból összességében véve is a britek kerültek ki győztesen: 50 gépük elvesztése mellett 75 ellenséges bombázót, illetve vadászrepülőt szedtek le. Ezért a Luftwaffét parancsnokoló Hermann Göring birodalmi marsall utasítására a német légiflották – minden erőt bevetve – éjjel-nappal kezdték bombázni a brit légi támaszpontokat és repülőgépgyárakat. Kezdetét vette a csata augusztus 24-től szeptember 6-ig tartó harmadik szakasza, mely a vereség szélére sodorta a RAF vadászerőit. Több légi bázis megsemmisült, az angolok szükségrepülőterek kiépítésére kényszerültek, a túlerő ellen küzdő, a sűrű bevetések közepette pihenni alig tudó pilótáik pedig mindinkább kimerültek, s a veszteségeik is nőttek. Igaz, ellenfeleik is érzékeny veszteségeket szenvedtek… Egy éjszakai bevetésből hazafelé tartó német bombázó aztán – hogy mielőbb megszabaduljon a maradék bombaterhétől – véletlenül London külterületére szórta le azt. Az angolok erre bosszúból megbombázták Berlint, amitől Hitler dühbe gurult, és parancsot adott rá, hogy a légi támaszpontok támadása helyett a Luftwaffe minden erejével kezdje meg London bombázását. Így szeptember 7-én, a brit főváros elleni első légitámadással megkezdődött az ütközet negyedik, utolsó szakasza. Ezen a napon, majd a rákövetkező éjszakán több hullámban csaptak le Londonra a német kötelékek, a légvédelmi tűz ellenére a lakosság rengeteget szenvedett, ám a vadászpilóták végre kipihenték magukat, és a szeptember 9-i légitámadás során a támadó kötelékek csaknem felét visszaverték, a többit pedig a hatalmas légvédelmi tűzzel együtt szétforgácsolták. Szeptember 15-én azután megtörtént a döntő összecsapás, mely egy órán át tombolt Délkelet-Anglia és London légterében. A nagy kötelékekben egyesített vadászrepülő-századok szinte azonnal feltartóztatták a támadókat, amint áthaladtak a partok fölött, és súlyos vereséget mértek rájuk. Két nap múlva a német vezérkar meghatározatlan időre elhalasztotta az inváziót. A London elleni légitámadások még folytatódtak, ám az egyre erősödő ellenállás miatt október 6-tól már csak éjszakánként. Nappal a repülőtereket még támadgatták bombákkal felszerelt német vadászgépek, ám veszteségeik miatt október 31. után ezzel is felhagytak. Az angliai csata véget ért.
A németek ezután áttértek a brit városok éjszakai stratégiai bombázására, a RAF vezérkarában zajló intrikák pedig – melyek ürügyként használták fel azt a tényt, hogy óhatatlan technikai hiányosságok miatt az éjszakai vadászvédelem még nem volt hatékony – oda vezettek, hogy 1940. november 24-én lemondásra kényszerítették a német inváziót meghiúsító légi marsallt. Fájdalomdíjként kinevezték az Egyesült Államokban működő, új repülőgéptípusok beszerzésével foglalkozó brit légügyi misszió élére. Innen vonult nyugdíjba 1942 júliusában. A következő évben uralkodója bárói rangra emelte, majd hosszú nyugdíjas évek után, 1970. február 15-én hunyt el Royal Tunbridge Wells-i otthonában.
Lajos Mihály
