Viskről indult és bejárta az egész világot

Varga Sándor a futball mellett a világnak és a békének szurkol

Először még 1990 júniusában találkozhattam személyesen interjúalanyommal, amikor is Varga Sándor hathatós közreműködésének köszönhetően az anyaország és Közép-Európa legnépszerűbb magyar labdarúgó-klubcsapata, a Ferencváros Beregszászba látogatott. A történelem akkori állása szerint a Fradi még a Szovjetunióba rándult át hozzánk, de nem egészen két évre rá, 1992. április 29-én már Ukrajnában került sor a történelmi ukrán–magyar válogatott mérkőzésre, és az ungvári Avangard Stadionban rendezett találkozó – amely az első volt a frissen megalakult „zbirna” számára – megszervezésében is közreműködött beszélgetőtársam. A futballszenvedélyének köszönhetően Varga Sándor azóta is igazi világvándornak számít a foci világában, és bár sok helyen élt több év(tized)ig is, de kárpátaljai magyarként a mai napig is szülőfalujában, az egykori koronavárosban, Visken érzi magát a legjobban.

– Kezdjük az elején! Mesélne gyermekkoráról és a foci iránti elkötelezettségéről?

– Visken születtem 1955-ben, itt nőttem fel, itt jártam iskolába, itt telt a gyerekkorom, ez az időszak volt életem legszebb és legkedvesebb 17 éve. Mint a legtöbb akkori gyerek, suli után természetesen én is alig vártam, hogy focizhassak, játszottam is a viski ificsapatban, de az átlagosnál nem voltam ügyesebb, így valahol már ekkor megéreztem, hogy játékosként nem viszem majd sokra. 1972-ben, 17 évesen gondoltam egy merészet és felvételiztem a Lembergi Testnevelési Főiskolára, ahová – bár igen komolyak voltak a felvételi követelmények – sikerült is bejutnom. Itt azonban nem sokáig koptathattam a főiskolai padokat, hiszen elég hamar kirúgtak…

– Mi volt a probléma?

– Fiatal voltam, meglehetősen bohém, nagy volt a szabadságvágyam, szerettem a Petőfi-verseket, egy alkalommal, március 15-én el is szavaltam egyet, és az ilyen cselekedeteket nem nagyon tolerálta a főiskola vezetősége. Még ma is emlékszem a rektorhelyettes nevére, Szmirnovnak hívták, aki egy számára nem tetsző húzásom után azonnal kirúgatott.

– Gondolom, nem volt egyszerű ezt megélni…

– Olyannyira, hogy konkrétan azon gondolkodtam, hogy felakasszam magam vagy vízbe ugorjak… Hiszen akkor az volt bennem, hogy ilyen szégyen után Viskre mégsem mehetek haza, nem nézhetek a szüleim, barátaim, rokonaim szemébe. De az életben semmi sincs véletlenül, és azt jómagam is csak később értettem meg, hogy ez az eset, amit én akkor tragédiának éltem meg, később a pályafutásom egyik legpozitívabb változását hozta el számomra. Szerencsére közbejött a kötelező sorkatonai szolgálat, amit a balti flottánál töltöttem, és az alatt a két év alatt nagyon sok meghatározó élménnyel lettem gazdagabb, mondhatnám, igazi férfivá váltam.

– Ezután jött Moszkva?

– 1977-ben szereltem le, és elsőként nem haza, hanem Tallinnból egyenesen Moszkvába utaztam. Mivel a történtek után Lembergbe már nem volt számomra visszaút, úgy gondoltam, megcélzom a Szovjetunió akkori fővárosát, amely nagy eseményre, az 1980-as olimpiára készült, ahová önkénteseket is toboroztak. Mivel a magyar és az orosz mellett franciául is elég jól beszéltem, és beiratkoztam egy intenzív angolnyelv-tanfolyamra is, sikerült bekerülni a moszkvai XXII. Nyári Olimpiai Játékok szervezőbizottságába. Közben a lemberginél jóval nagyobb presztízzsel bíró Moszkvai Testnevelési Egyetemen folytattam a tanulmányaimat. Hamarosan a Testnevelési és Sporttudományi Kutatóintézet labdarúgó-laboratóriumának tudományos munkatársa lettem, ahol a kandidátusi disszertációm címe az volt, hogy A labdarúgók és csapatok játékteljesítményének objektív mérése.

Miután befejeztem az egyetemet, behívatott a labdarúgótanszék vezető professzora, és annyit mondott: „Sándor, aki egy ilyen forradalmian új dolgozat megírására képes, annak nem szabad megállni, kamatoztatnia kell a tudását a szovjet válogatottak felkészítésével foglalkozó tudományos kutatóintézetben.” Ebből az úgynevezett focilaborból olyan egykori kiváló szakemberek is fontos információkat kaptak a munkájukhoz, mint a legendás Valerij Lobanovszkij, Eduard Malofejev vagy Konsztantyin Beszkov.

– Feleségét, Lariszát is Moszkvának ,,köszönheti”, ott ismerkedett meg vele, ott született az első gyermeke is, de 1984-ben jött egy újabb váltás, áttelepült Magyarországra…

– Akkorra már nem számítottam ismeretlennek a szakmában, még az Európai Labdarúgó-szövetségnél (UEFA) is több előadást tarthattam az általam képviselt témakörben, és magyarként úgy gondoltam, hogy tudásomat az anyaországban is kamatoztathatnám. Emlékszem, az akkori vezető magyar sportnapilapban, a Népsportban azzal a címmel jelent meg az első írás a tudományos munkámmal kapcsolatban, hogy Mérni a mérhetetlent. A mai napig hálás szívvel emlékszem rá, hogy az egyik prezentációmon az akkor forradalminak számító holland totális futball egyik „feltalálója”, a későbbiek során az évszázad edzőjének is megválasztott Rinus Michels is részt vett, és még kérdést is intézett hozzám.

A Budapesti Testnevelési Egyetem tudományos munkatársa lettem, majd a Magyar Labdarúgó-szövetségnél (MLSZ) az edzőképzéssel és a Testnevelési Főiskolával (TF) való együttműködés felelőse lettem.

– Apropó, a 80-as évek közepén járunk, az akkor Mezey György által irányított magyar válogatott formája meredeken ívelt felfelé, olyannyira, hogy az 1986-os mexikói világbajnokság egyik esélyesének is tartották. És akkor jött a vb nyitómeccse, a magyar szempontból máig fájó emlékként emlegetett magyar–szovjet 0-6-os kiütés. Ön ezt akkor hogyan élte meg, és miben látja az okait?

– Érdekesség, hogy az ezt megelőző években a szovjet és a magyar válogatottnál is láttam el feladatokat, így mindkét nemzeti együttes felkészítési struktúráit jól ismertem. A magyar válogatott Mezey György irányításával valóban komoly játékerőt képviselt 1984-ben, ’85-ben és ’86 tavaszán is, elég, ha csak a brazilok 3-0-s legyőzésére gondolunk, de a vb-selejtezők során Ausztriát és Hollandiát is magabiztosan győztük le. Ilyen előzmények után a magyar csapatot mindenki valóban és joggal tartotta a vb egyik éremesélyesének.

A szovjetek elleni betli lehetséges okait azóta is sokan fejtegették, de igazi okát ennek alighanem csak az ottani főszereplők tudhatták. Az tény, hogy a magyar válogatott igyekezett nagyon rákészülni az eseményre, és előzetesen egy hosszas edzőtábort iktatott be a felkészülési programjába.

Ami a szovjet válogatottat illeti, az akkor nagy hatalmú sportvezetőként funkcionáló Vjacseszlav Koloszkov utasítására egy hónappal a vb előtt a selejtezősorozatot sikeresen, de nem túl meggyőző játékkal megvívó Eduard Malofejevet az a Valerij Lobanovszkij váltotta, akinek az irányításával néhány héttel korábban a Dinamo Kijev KEK-et nyert. Lobanovszkij csak pár nappal a vb előtt utaztatta ki a válogatottat, amelynek kezdőjében a magyarok ellen kilenc kijevi játékos is helyet kapott. A többit már ismerjük…

Magyarként természetesen nagyon fájó volt ezt átélni, és akkor arra sem gondolhattam még, hogy mindmáig ez volt az utolsó olyan világbajnokság, amelyen a válogatott részt vehetett.

– Később, Mészöly Kálmán asszisztenseként a szaúd-arábiai Al-Ittihadhoz került, s több mint egy évtizeden át ott ragadt. Ennyire megfogta a Közel-Kelet (futball)varázsa?

– A megboldogult Mészöly Kálmán, akit méltán nevezhettem egyik legjobb barátomnak is, nem sok ideig maradt a szaúdi országban, és az ő távozásával egy ideig én láttam el az edzői feladatokat a klubnál. Hamar rájöttem azonban, hogy az edzői munka nem igazán az én világom, de mindenképpen szeretnék a foci világában maradni. Ekkor jött az az ötlet, hogy egy futballcéget kellene alapítani. Egy szaúdi barátommal, dr. Rakan Al-Harthyval együtt megalapítottuk a Sela Sport nevű céget. (Csak érdekességképpen, az angol Premier Leauge-ben szereplő Newcastle Unitednak ma is ez a cég az egyik szponzora – a szerk.) Első kliensünk Afrika legjobb játékosa volt, de az első igazán ismert futballista az akkor már aranylabdás, korábbi Barcelona-játékos Hriszto Sztoicskov leigazolása volt a szaúdi Al-Nassr csapatához. (Ebben az együttesben játszik ma Cristiano Ronaldo – a szerk.)

A szaúdi igények és anyagi lehetőségek nemigen voltak korlátozva, így sikerült odacsábítani a korábbi világbajnok brazil edzőt, Carlos Alberto Parreirát, és másokat is. Mindenesetre különös, varázslatos, de a 2001-es hírhedt amerikai terrortámadás után egyre veszélyesebbé is vált az arab világ, ezért úgy döntöttem, hogy közelebb jövök Európához, és egy időre Monacóba költöztünk a családommal.

– A századfordulón és a kétezres évek elejétől elsősorban az ukrán futballpiac (fő)szereplőivel kapcsolatban lehetett hallani a nevét, Varga Sándor ügyfelei volt többek között Oleg Blohin, Szerhij Rebrov, Oleg Luzsnij, Olekszandr Sovkovszkij, Andrij Huszin, Jurij Kalitvincev, Andrej Kancselkisz, hogy csak a legismertebb labdarúgókat és edzőket említsem. Mesélne erről az időszakról is?

– A ’90-es évek vége és a kétezres évek eleje nagyon jó időszaka volt az ukrán futballnak, amit elsősorban az akkori Dinamo Kijev nagyszerű Bajnokok Ligája-beli szereplése alapozott meg. Lobanovszkij akkori csapata az 1998–99-es idényben például a legrangosabb sorozat elődöntőjében csak egyetlen góllal maradt alul a Bayern München ellenében. A legtöbb ukrán kiválóság kinőtte az otthoni közeget, szerették volna magukat külföldön, nívós bajnokságokban is megmérettetni.

Valahogy úgy alakultak a dolgok, hogy amíg a pályafutásom elején én kerestem meg a játékosokat, edzőket, addig később már ők kértek fel arra, hogy képviseljem az ügyeiket egy-egy tranzakció során. Így fordulhatott elő, hogy a 2006-os németországi világbajnokságon a negyeddöntőbe jutó ukrán válogatott keretéből nyolcan voltak az ügyfeleim.

Ezzel kapcsolatban van is egy sztorim. A világbajnokság nem indult jól az ukránok számára, az első csoportmeccsen 4-0-ra kikaptak a spanyoloktól. Ezt követően a „zbirna” világhírű trénere, Oleg Blohin meglehetősen feldúltan hívott fel engem telefonon, és elmondta, hogy mindenképpen találkozni szeretne velem. Mindennek az volt az előzménye, hogy az akkori idők legnagyobb példányszámú ukrán sportnapilapja, a Komanda egy írást közölt azzal kapcsolatban, hogy valójában ez nem is Blohin csapata, hanem Varga Sándoré… Elmondtam Olegnek, hogy én csak a játékosok érdekeit képviselem, a válogatottat természetesen a mindenkori szövetségi kapitány állítja össze, és még azt is felajánlottam, hogy a sportújsággal szemben indítsunk egy sajtópert. Blohinnal egy nagyon őszinte beszélgetést folytattunk, amelynek végén arra kért, hogy legyek az ő menedzsere is. Azt válaszoltam neki, hogy természetesen ez nagyon megtisztelő ajánlat egy korábbi aranylabdástól, és elfogadtam az ajánlatát. Egyébként a spanyolok elleni vereséget követően az ukránok kiválóan szerepeltek a vb-n, és egészen a negyeddöntőig meneteltek, ahol Olaszország állította meg őket.

– Az utóbbi néhány évben önnek is nagy szerepe volt abban, hogy az összmagyarság vitathatatlanul legnépszerűbb klubcsapata, a Ferencváros nemcsak a hazai porondon egyeduralkodó, de a külföldi kupákban is rendre bejut valamelyik sorozat csoportkörébe. Mesélne erről az időszakról?

– Amikor öt évvel ezelőtt, 2018-ban Thomas Doll távozott a Fradi éléről, a klub vezetői megkerestek, hogy szerezzek nekik egy olyan trénert, akivel az FTC nemcsak hazai szinten, de a nemzetközi porondon is nagyot tudna alkotni. Volt legalább öt jelöltem, akik közül végül Szerhij Rebrov mellett döntöttek, és ez telitalálatnak bizonyult. A három bajnoki cím mellett Rebrovval a klub az Európa-ligában is csoportkörbe jutott, majd 25 év után a Bajnokok Ligája főtáblája is összejött. Az ukrán szakembert váltó Peter Stöger nem vált be igazán az Üllői úton, ezért ismét a segítségemet kérték, és így került Budapestre Sztanyiszlav Csercseszov.

Akivel másfél év alatt úgyszintén összejött két bajnoki cím, egy Magyar Kupa-győzelem, no meg az Európa-ligában egy csoportkörös elsőség, és a sorozatban nyolcaddöntő! Ne feledjük, hogy közel fél évszázadot követően a Fradi az idén először érte meg a nemzetközi kupatavaszt, ami hatalmas teljesítménynek számít. De ilyen a foci, és ezt követően jött a feröeri Klaksvík elleni kisiklás, ami után azonnal megköszönték az orosz tréner munkáját…

Ott voltam azon a meccsen, amikor a Fradi 3-0-ra kikapott a félamatőr kiscsapattól, és a mai napig sem tudom, hogy mi történhetett. Egy csapat, egy tréner életében vannak ilyen mérkőzések, amit egyszerűen nem lehet sem szakmailag, sem észszerűen megmagyarázni.

Egyébként a mai napig jó a kapcsolatom Rebrovval és Csercseszovval is.

– Ha már szóba került az ukrán és orosz tréner státusza, Magyarországon élő kárpátaljai magyarként miként vélekedik a már több mint másfél éve zajló háborúról?

– Természetesen szomorú vagyok emiatt, elkeserítő és felfoghatatlan, amikor két baráti szláv nemzet fiai gyilkolják egymást. Több évig éltem a Szovjetunióban, nagyon sok barátom van a mostani Oroszországban és Ukrajnában is, a szülőházam és földijeim pedig Ukrajna területén, Kárpátalján élnek. Én mindebből csak azt érzékelem, hogy az emberi élet többet ér annál, hogy tízezerszámra pusztuljanak el emberek egy ilyen értelmetlen vérrontásban. Mindennap imádkozom a békéért és a háború befejezéséért.

A több mint kétórányira húzódó beszélgetésünk során kiderült még, hogy amikor Varga Sándor az akkor harmincas éveiben járó Oleg Luzsnijt beajánlotta az Arsenalnak, az ágyúsok világhírű edzőjével, Arsene Wengerrel olyan baráti kapcsolatba került, amely azóta is tart, máig is gyakran hívják egymást. 2017-ben a fénykorában lévő Kádár Tamás is az ő közvetítésével került a Szerhij Rebrov által irányított Dinamo Kijevhez.

Varga Sándor FIFA-licences játékosügynökként nem köt szerződést az ügyfeleivel, számára az adott szó többet jelent bármilyen papirosnál. Életfilozófiájának azt tartja, hogy egy menedzsernek elsősorban nem eladnia kell az általa képviselt játékost vagy edzőt, hanem az a fontos, hogy az új környezetben levegyen minden terhet a válláról, hogy csakis a futballra tudjon koncentrálni.

Beszélgetőtársam a legendás Östreicher Emilt tartja szakmabeli példaképének, aki az ’50-es évek végén odavitte Puskás Ferencet a Real Madridhoz, és aki még olyan korban foglalkozott a játékosokkal, amikor ez a műfaj nem is nagyon létezett. Hálás a sorsnak, hogy személyesen is ismerhette Östreicher Emilt, aki mindenféle licenc nélkül is a legjobb volt a szakmában, és amellett emberként is nagyon emberséges volt.

Karrierje elején, 1996-ban Varga Sándor a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) akkori főtitkárától, a későbbiek során a szövetséget közel húsz éven át irányító Sepp Blattertől vehette át az ügynöki oklevelet, amely szerint megkapta a szakma legmagasabb rangját jelentő 001-es ügynöki titulust, ami a szaúdi királyságban az első ilyen licenc volt.

Varga Sándor elmondta még, hogy több mint három év után az idén júniusban látogatott ismét haza szeretett szülőfalujába, Viskre, de – mint fogalmazott – kevés híja volt, hogy örökre ott maradjon, hiszen egy vasárnapi istentisztelet vége felé annyira rosszul lett, hogy csak a gyors orvosi beavatkozásnak köszönheti az életét. A korábban átvészelt Covid-betegsége nem múlt el nyomtalanul, mostanában már több pihenésre van szüksége. Szerencsére a pihenés mellett az unokákra is jut idő, hiszen, amint vallja, a boldogság mindig legyőzi a fáradtságot. Egyébként a két kis unoka, Zsófika és Nicolas a nagyszülők révén négy nemzet – magyar, amerikai, francia és orosz – leszármazottjai, és mindketten nemcsak beszélik ezeket a nyelveket, de olyan neveltetésben is részesülnek, amelynek köszönhetően természetes, hogy tiszteljék is ezeket az egymástól eltérő kultúrákat. Így aztán, ha csak egy kis szabadideje van, máris közös programot szervez a két gyerkőccel.

A szakember Budapesten sem feledkezett meg szülőfalujáról, és két évtizeddel ezelőtt barátaival közösen létrehozta a Visk Jótékonysági Alapítványt, amely azóta is sokat segít a nagyközség fejlődésében.

,,Jó lenne még egy könyvet írni az eddigi életutamról, amelybe ugyan jó néhány éve már belekezdtem, de azóta is félbemaradt, mert azért van mire szerénynek lennem. Mindenféleképpen hálával és köszönettel tartozom a Jóistennek, hogy ennyi sok ajándékot kaptam az élettől. Barátaim vannak Szaúd-Arábiában, Izraelben, Amerikában, Kijevben és Moszkvában is, és éppen ezért elszomorító, ami mostanában a világban zajlik. Ha lehetne üzenni az emberiségnek, részemről annyi lenne: „Hajrá, Föld, hajrá Béke!” Az emberek pedig szeressék egymást, hiszen mindnyájunk számára ezt az egy helyet adta a Teremtő az életre. Adja Isten, hogy minél előbb vége legyen ennek a szörnyűségnek, és újra békében élvezhessük majd a futball és az élet örömeit!” – mondta zárásként. Így legyen!

Jakab Lajos