Tóth Árpád: Újév reggele
Véget ért a
Szilveszter-éji szender.
Felkelne az ember.
De nem mer.
Mert jön a kenetes
Basszusú szemetes.
És jön a gyászos
Szopránú gázos.
Jön a májfoltos
Sarki boltos.
Sőt, jön a bordó
Orrú levélhordó.
Jönni nem restell
Hajlongó testtel
Uram s parancsolóm:
A házmester.
Vele jön nyájas kibice,
A vice.
Jő és belém kíván sokat
A nő, aki rám mosogat.
Jön vidáman a szabószámla,
S arcáról a bőr le nem hámla.
Jön bús, fekete sál alatt
A temetési vállalat.
S jön az olcsóságmentes
Hentes.
És búékot nyihogat, ó,
Minden páholynyitogató.
Fiákeres és ószeres
Reámborulnak: ó, szeress!
És jön emez, és jön amaz,
És jön háromszor ugyanaz.
S jönnek tízezren.
S ájultan fekszem.
S tolongnak vadul
Az ágyam körül,
S direkt mind az én
Újévemnek örül.
Nyüzsögnek zsúfolt rendben
A széken, asztalon, kredencen
És a sézlongon.
És keresztül a sok tolongón
Hozzám jutni alig tuda
A guta.
Tóth Árpád költeménye kereken száz esztendős, 1913-ból való, és bizony számos szaván érződik is a közben eltelt idő. 2013-ban ugyanis alig ismeretes szó a vice, vagy a sézlong, de a fiákeresről sem igen tudunk sok mindent. Ugyanakkor az alkalmi vers alapgondolata igencsak ismerős: a ráébredés arra, ami az újévet jelenti. És hogy mi is ez a ráébredés? Hát a felismerés, hogy minden marad a régiben, nem változott meg körülöttünk semmi. Újév reggelén ugyanazok a gondok, problémák köszöntenek ránk, amelyeket nagyon szerettük volna eltemetni a múló óévvel, de mint mindig, most sem sikerült. És ugyanazok az arcok, emberek vesznek körül: jön a házmester, a szabó, a levélhordó, a hentes… Vagyis: nincs semmi új az újban. Ám ha annak a bölcsességnek adunk igazat, miszerint „csak az lehet új, ami régi”, nos, akkor mindjárt más a helyzet?
Penckófer János